2024. március 08., 08:48
Nőnap alkalmából egy csokrot állítottunk össze, ezúttal a 19. és a 20. század néhány meghatározó nőalakja történetéből. Mind a négyen alkotók voltak, akik a rengeteg szenvedés ellenére is kitartottak a céljaik mellett. Közös célok voltak ezek, melyeknek alapja mindenik esetben az irodalom, a művészet szeretete.
Nemes László: Invazív virágok II. (akril, 100 × 80 cm, 2015)
Takács Éva (1779–1845) – Az első magyar újságírónő
„Hozzátok illő dolog, kedves hazámfiai, hogy ha az asszonyok együtt viselték veletek a háborús idő terheit, osztozzanak az áldott békesség gyümölcséből is.”
Takács Éva, bár művelt nemesi családból származott, korán megtapasztalta, hogy egy nőnek bizony nem árt, ha van a kezében némi szakmai tudás. Még csak 17 éves volt, amikor a szülei elvesztése révén munkára kényszerült, hogy testvérei taníttatását és megélhetésüket finanszírozni tudja. Ezért aztán rövid időn belül két szakmát is elsajátított: a hímzést és a kenyérsütést. Sorsa 1802-ben, Karacs Ferenc rézmetszővel való házasságkötése után vett óriási fordulatot, amely nemcsak az ő, de a művészvilág életében is jelentős változásokat eredményezett. Pesti házukat idővel „Karacs-Tusculanumként” emlegették, itt fordult meg rendszerint a hazai értelmiségi művésztársaság színe-java, köztük a neves színészhölgyek, Kántorné Engelhardt Anna és Laborfalvi Róza, a férfiak közül pedig Fáy András, Horváth István, Kazinczy Ferenc, Cseh Szombathy János – aki nem mellesleg az első magyar himlőoltó volt –, illetve Vajda Péter, Vörösmarty és Kölcsey. S talán kevesen tudják, de Katona József is itt, ebben a tehetséges fiataloknak fenntartott egyszerű udvari szobában írta meg fő művét, a Bánk bánt.
Takács Éva első írói munkája a Tudományos Gyűjtemény nevű lapban jelent meg. Maga a lap szerkesztője, Prepelitzay Sámuel kérte fel őt Sebestyén Gábor színdarabjának kritikai megítélésére. Takács Éva pedig csípős kritikával illette a szebbik nemet erkölcstelennek és ostobának beállító színházi darabot, ami, nem meglepően, óriási felháborodást keltett a köztudatban. Nem is annyira a kritika mondanivalója, mint inkább a tény, hogy ezt egy nő merészelte papírra vetni. Takács Évát azonban ez sem tántorította el, szilárd meggyőződéssel vallotta, hogy a nők intellektuális elősegítése éppolyan fontos – ha nem fontosabb –, mint a férfiaké. Családja körében is gyakorolta az általa képviselt eszmeiséget, a fiai mellett lányai művelődését is segítette, arra nevelte őket, hogy bármi is történjék, képesek legyenek megállni a saját lábukon. Külön érdekesség, hogy a lelki karbantartás mellett a testi fejlődésre is gondot fordított, ezért a kertjükben egy edzésre alkalmas pályát alakított ki. Ezekben az akkor még szokatlannak tűnő nevelési módszerekben ő már egy sokkal összetettebb struktúrát látott; a nemzet jobbá tételét, ami elképzelései szerint csak úgy valósulhat meg, ha a haza a leányainak művelődését is szem előtt tartja: „Fundáljatok leányaitok számára nevelő intézeteket, legalább a nagyobb városokban, okos emberek által kidolgoztatott systéma szerént.” Mert ezek a leányok, akik majd egyszer anyákká lesznek, fogják felnevelni a jövő hazafiait és honleányait. Takács Éva 1845 őszén, ideglázban hunyt el, munkássága azonban elindította a nők magasabb szellemi műveléséhez való jogának előterjesztését.
Kánya Emília portréja (Pest, 1830. november 10. – Fiume, 1905. december 29.) író, újságíró, lapszerkesztő/Forrás: Wikipédia
Kánya Emília (1828–1905) – A Monarchia első női lapszerkesztője
„Nőink kezében nagy hatalom van, a jóság, a nemes érzések művelésének királyi pálcája – ezzel uralkodjanak, hódítsanak és boldogítsák a kört, melyet kijelölt nekik a végzet!”
Úgy tűnik, Takács Éva munkássága nem volt hiábavaló, az első magyar női lapszerkesztő, Kánya Emília már egy olyan támogató családban nőhetett fel, ahol a műveltség alapértéknek számított. „A szülői háznál éltem végtelenül kedves volt, megtartotta mindvégig a nyájas vidámságot, a művelt érintkezésnek jellegét” – olvashatjuk emlékiratában. Későbbi írói és lapszerkesztői pályájának fontos alapköve volt ez az értelmiségi háttér, amelyben tudósoktól, professzoroktól, íróktól és szerkesztőktől sajátíthatta el az alapműveltséget. „Akárhogy gondolkodjam is, nem találok emlékeimben műveletlen emberekkel való közelséget” – írja emlékiratában. Önálló írói működése, lapszerkesztőként való foglalatoskodásai azonban csak jóval később, a válása utáni időkre tehető, amikor gyermekeivel egyedül maradva rákényszerült a mindennapi betevő megteremtésére. S bár Emília már korábban is írt – főként magának, de annál is inkább a fiókjának –, az újságalapítás nem tartozott a megvalósítandó tervei közé. Az ötletet Pákh Albert, a Kánya család egyik barátja és a Vasárnapi Újság szerkesztője adta, kiemelve azt a hiányt, hogy nincsenek női lapok. „A nőknek nagyon sokat kellene tudniuk, amire most nem is gondolnak, és ő úgy látja és hiszi, hogy én volnék az, aki meg tudnám nekik mutatni az utat, amelyen haladniok kellene” – írja Emília. Családfenntartói szerepvállalása megsürgette az irodalmi életben való részvételét, és nevét vállalva – eleinte ugyanis álnéven publikált – közlésre adta első elbeszéléseit. Később, 1860-ban megalapította a Családi Kört, majd jó ideig párhuzamosan munkálkodott szerkesztőként és íróként egyaránt. Szépirodalmi alkotásai azonban egy idő után háttérbe szorultak; Emília ugyanis minden idejét és energiáját az újdonsült lap szerkesztésébe ölte. Az olvasói igényeket figyelembe véve egy külön rovatot is elindított Megbízások tára címen. Az olvasók különböző témák feltárásával bízták meg, ő pedig ebben a rovatban tudósította őket az eredményeiről. Többek között ennek köszönhető, hogy a lap két teljes évtizedig működött és „uralta a lapkiadások piacát a vonatkozó időszakban.” [1] Ezt az eredményt kevés – férfiak által vezetett – lap tudta elérni. 1861-ben házasságot kötött Szegfi Mór újságíróval, akinek a segítségével létrehozták az országos leányárvaházat és a nőképző egyletet is. Kánya Emília páratlan alkotói és szerkesztői életműve példaként szolgálhat minden nőnek, aki magára maradva, önerőből kénytelen magát és családját eltartani.
Nemes Nagy Ágnes/Forrás: Fortepan / Hunyady József
Nemes Nagy Ágnes (1922–1991) – Kossuth-díjas magyar költő, műfordító, esszéíró, pedagógus
„Kemény vagyok és omló por vagyok,
nem olvadok és nem köt semmi sem,
ketten vagyunk, mikor magam vagyok,
a lelkem szikla, testem végtelen.”
Nemes Nagy Ágnesnek odaadó, szerető család helyett csupán egy idegbeteg anya jutott, aki zsarnokoskodásaival végleg megpecsételte a gyermekéveket. Így amikor csak tehette, egyetlen mentsvárába, a költészetbe menekült. Ebben a közegben talált rá nemcsak a békére, de a mentorokra és a példaképekre is, méghozzá Áprily Lajos és Szerb Antal személyében. Ugyanitt ismerte meg Lengyel Balázs írót is, akivel 1944. április 21-én házasságot kötöttek. Az öröm azonban nem tarthatott sokáig, néhány nappal az esküvő után Nemes Nagy és férje a háború kellős közepén találja magát, így a mézeshetek helyett megkezdődik a lázas papírmosás a zsidók megmentése érdekében. S bár sokak életét megóvták az egyenes ágú haláltól, írótársaik, köztük Szerb Antal elhurcoltatását már képtelenek voltak megakadályozni. A háború után, 1946-ban jelenik meg Nemes Nagy első, Kettős világban című verseskötete, és ugyanebben az évben alapítják meg Lengyel Balázzsal az Újhold című irodalmi lapot. A folyóirat nem volt hosszú életű, három évvel a megalapítás után a hatalom – ideiglenesen – betiltotta működését, azonban irodalomtörténeti jelentősége még így is felbecsülhetetlen. Ezután a hallgatás évei következtek. A házaspárt, miután visszatértek nyolc hónapos külföldi tanulmányútjukról, egy ellehetetlenített ország fogadta, az irodalmi élet bezárult, és a tanítás mellett már csak a fordításnak maradt helye. Lengyel Balázzsal is éppen ebben az időszakban szakítottak. A hallgatás tizenegy évig tartott, és csak utána jelenhetett meg a szakmai szempontból is sorsfordító Szárazvillám című kötet, amely nemcsak az országban, de külföldön is megnyitotta a kaput az olvasók előtt. Ekkortájt bontakozott ki költészetében az objektív líra, melyben az „én” és a „nem-én” egymáshoz való viszonya jelenik meg. 1986-ban pedig Lengyel Balázzsal ismét életre hívták az Újholdat, immár egy évente két példányban megjelenő almanach formájában, amely ezután még öt évig, Nemes Nagy Ágnes haláláig működött.
Polcz Alaine/Forrás: Fortepan / Hunyady József
Polcz Alaine (1922–2007) – A tanatológia magyarországi úttörője
„Egyre világosabban látom és tudom, hogyan készített fel az életem minden egyes nagy törése, szenvedése, hogy be tudjam tölteni a célomat. Ha kitértem, el kellett buknom. Miközben sirattam azt, ami elveszett, jött az új. Követhetem az egyes állomásokat és kereszteződéseket. Idáig jutottam a keresésben és megértésben. És ha az életedet átnézted és megértetted – legalábbis azt hiszed –, akkor el tudod engedni. A múltat – és a jelent.”
Polcz Alaine már kisgyerekként is a Házsongárdi temető kriptái között futkározott a barátaival. Gyertyákat vitt azokra a sírokra, ahol semmi sem világított. Sorsszerű, hiszen valójában épp erről szólt Polcz Alaine egész élete: fényt vinni a haldokló emberek és a gyászukba roskadt hozzátartozók szívébe. A hányatott sorsú fiatal lány hamar megtapasztalta a háború szörnyűségeit; első férjét – akivel egyébként sem ápolt jó viszonyt – elhurcolták, mialatt őt többször is megerőszakolták az orosz katonák. Ebből a traumákkal teli időszakból született meg az Asszony a fronton című regénye is. A háború alatt szerzett betegségeiből pedig sohasem gyógyult fel teljesen. Orvos szeretett volna lenni, de éppen emiatt az egyetemről is elutasították. Végül pszichológiát tanult, először Kolozsváron, majd a Pázmány Péter Tudományegyetemen. Időközben elvált alkoholproblémákkal küzdő férjétől, és nem sokkal később megismerkedett Mészöly Miklóssal, akivel összeházasodtak. Házasságuk pedig nemcsak szerelmi viszonyuk megpecsételőjeként tartható számon, az írói közösség összefogásában is kulcsfontosságú szerepet játszott. Városmajor utcai lakásukban gyűlt össze nemzedékük legjava, köztük Tamási Áron, Pilinszky János, az Örkény házaspár, Weöres Sándor, Sinka István, Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs. Ez utóbbiakkal különösen szoros baráti viszonyt ápolt a fiatal házaspár. Az egyetem elvégzése után eleinte elmebetegeknek tartott művészeti terápiát, majd később a Tűzoltó utcai gyerekklinikán dolgozott, ahol haldokló gyermekeket ápolt. Ő volt az első az országban, aki játszószobát alakított ki a klinikai osztályon, 1991-ben pedig létrehozta a Magyar Hospice Alapítványt, amely azóta is segíti a gyógyíthatatlan betegek humánus kezelését, utolsó földi idejük szebbé tételét, külön figyelmet fordítva gyászoló hozzátartozóik lelki gyógyulására. Polcz Alaine élete során számos irodalmi alkotással ajándékozta meg olvasóit, köztük a legtöbb a halál és a gyász feldolgozására, megértésére tesz kísérletet.
Felhasznált források:
[1] Török Zsuzsa, Kánya Emília szerkesztői és írói pályája, Irodalomtörténet, 2011, 42/92. évfolyam, 4. szám, 475. o.
Vajthó László szerk., Karacs Ferencné Takács Éva válogatott munkái, Magyar irodalmi ritkaságok könyvsorozat 31., Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, 1935
Lenkey István, Kétszáz éve született Karacsné Takács Éva, Confessio, 1980, 4. évfolyam, 3. szám
Kánya Emília, Réges-régi időkről. Egy 19. századi írónő emlékiratai, Kortárs Kiadó, Budapest, 1998
Török Zsuzsa, Kánya Emília szerkesztői és írói pályája, Irodalomtörténet, 2011, 42/92. évfolyam, 4. szám
Földes Anna, Polcz Alaine: Asszony a fronton, Kritika, 1992, 2. szám
Both Gabi, Aki mindent tudni akart a halálról – Polcz Alaine 16 éve nincs köztünk, Kult, 2023. szeptember 20.
https://wmn.hu/kult/60944-aki-mindent-tudni-akart-a-halalrol--polcz-alaine-16-eve-nincs-koztunk 2024. 03. 05.
Polcz Alaine és Baló György beszélget a halálról:
https://www.youtube.com/watch?v=hr8z-xd1CZo&t=297s 2024. 03. 05.
Makrai Sonja, „Nem akarok meghalni, mert olyan gyönyörű az élet”, Libri Magazin, 2022. június 20.
https://magazin.libri.hu/libri-trend/nem-akarok-meghalni-mert-olyan-gyonyoru-az-elet/ 2024. 03. 05.
Bozó Zsuzsanna, Nemes Nagy Ágnes: Között (Barangolások Nemes Nagy Ágnes költői világában), Kabdebó Lóránt szerk., Irodalomtörténet, 1997, 28/78. évfolyam
