Kincses Krisztina: „A szürke pulóveres mosolygós férfi”

Kormos István születésének századik évfordulójára 

Két emberöltőnyi idő sem jutott neki ezen a földön, de amit hátrahagyott, az a jó néhány műalkotás, de sokkal inkább az általa képviselt emberi értékek, talán képesek pótolni az elszalasztott éveket. Kereken száz éve született Kormos István magyar költő, író, műfordító, dramaturg, kiadói szerkesztő, édesapa, barátja idősnek és ifjúnak, a magyar irodalom már-már Karinthyt túlszárnyaló tréfamestere, az „a szürke pulóveres mosolygós férfi”, aki még elesettségében is képes volt megőrizni emberségét.

Kétszáz évvel ezelőtt, 1823-ban született meg Petőfi Sándor, rá száz évre pedig Kormos István. Talán nem véletlen. Talán száz évente csak egyszer születik hozzájuk hasonló zseni. Kormos István egyébként gyakorta nevezte – tréfából vagy sem, nem tudni – „Petőfi II”-nek magát, [1] pedig neki aztán semmi szüksége nem volt reformkori hősünk palástja mögé bújni; már csak azért sem mert, bár Petőfi is, de Kormos talán még egy fokkal jobban törekedett a tökéletességre. Ezért írta át az 1947-ben kiadott Dülöngélünk című verseskötetének szinte teljes terjedelmét, amit aztán csak az 1971-es Szegény Yorickban publikált [2], s pontosan ezért vallotta sziklaszilárd meggyőződéssel Frénaud és Nemes Nagy Ágnes költőtársai előtt, hogy az említett kötetek megalkotása ellenére is mindössze csak öt valódi vers irható fel a számlájára. [3]

„Mégis, mi az ön legközelebbi terve?

Remélem, hogy sikerül megírni hatodik versemet is!” [4]

Azt nem tudjuk, hogy sikerült-e neki, de azt igen, hogy a költő halála után eltelt hosszú évtizedek csak még jobban felerősítették a verseiben megbúvó érzelmeket: „Erősen, tisztán, férfiasan és szívhez szólóan zeng ez az érzelmesség. Talán régen is így szólt, csak akkor kicsit elfedte, tompította az élő költő közelsége, bő humora, amely bölcsen ellensúlyozta ezt az érzelmességet. Mielőtt még bárki is lekicsinylést érezne e szóban: olyan érzelmességre gondolok, mint amilyen Csokonaié vagy József Attiláé volt!” – írja Csukás István Kormos költészetén elmélkedve. [5] Nagy dicséret ez a költőnek, annál is inkább mivel a még gyermekéveiben járó Kormos, aki tizenhét évesen ötven fillérért vásárolta meg a Medvetánc című kötetet, akkor még nem tudta, hogy éppen a kötet írójának az árnyéka lesz az, amivel egész életpályája alatt küzdenie kell. [6] Azaz nem kellett, de pályája legelején még az utolsó porcikájában is ezt érezte. Miért? „…mert úgy éreztem, hogy mindent megírt, amit nekem kellene megírnom.” [7] Félreértés ne essék, nem levakarhatatlan nyűg volt ez, vagy sötét felleg, ami mintegy rátelepedik költészetére, sokkal inkább útmutatás, saját hangjának megtalálásához vezető irányjelzés: „Mikor verset kezdtem írni, elkeserített, hogy József Attila mindent elírt előlem, aztán rájöttem, hogy nekem megmaradtak a magam gondolatai, elég lesz nekem az is.” [8] Vagy pontosabban: „Az ilyenre, mint én, valaha azt mondták: alanyi költő. Mivelhogy csak magamról írok, velem megtörtént dolgokat vagy magamra vonatkozó ábrándjaimat. Talán ma már nem kell ilyen költő, de a bőrömből kibújni nem tudok. Ha valaki elfog egy hangot az enyémből, amit saját sorsára vagy saját életére vonatkoztat, már csináltam valamit.” [9]

De ennél azért jóval többet köszönhet neki a magyar irodalom, nem beszélve a gyermekirodalomról, első könyve, Az égigérő fa ugyanis verses meséket tartalmazott, de nagyon sokáig a Vackor-történetek szerzőjeként volt ismeretes a köztudatban. 1950-től a Móra Kiadó szerkesztőjeként művelte a gyermekirodalmat [10], s ugyan mondhatnánk azt is, hogy a kedvezőtlen politikai helyzet nem hagyott más lehetőséget Kormosnak, – ahogyan ő fogalmazott: „Amikor elkezdtem hajdanán, önvédelem volt csak, hogy ne mondják, nem írok” [11] – mégis megtalálta benne a szépséget, így kalandos meséin óvodások nemzedékei nőhettek fel.

Tehetsége műfajokon átívelő volt, a verses mesék és önálló költői hangja mellett műfordítóink legjobbjainak egyikeként tarthatjuk számon, kinek a „fordításai befogják-bekalandozzák az egész világirodalmat.” [12] Valahol mintha bohém életmódja is segítette volna ebben. Feleségül vette Rab Zsuzsa költőt, műfordítót, együtt egy kötetnyi orosz népköltészeti alkotást fordítottak le. A sors iróniája, hogy épp a feleség rendezett, munkás életformája kergette Kormost egészen Párizsig, ahonnan csak 1964 januárjában tért haza. Ő ugyanis nem nyughatott. Nem állhatta a gúzsnak a szorítását, ösztönösen menekült mindenféle megkötés elől. Ürömben az öröm, hogy Párizs végtére is meghozta számára a műfordítói kiteljesedést.

Alkotói teljesítményei, tehetségének fundamentuma egy „különleges öregasszony” lelki és szellemi gondoskodására vezethető vissza; Kormos Istvánt nagymamája nevelte tizenegyedik gyermekeként, ő ismertette meg vele a könyvek világát, Stendhal Vörös és feketéje mellett Lev Tolsztoj Háború és békéjének ismeretét is ennek a „kis fekete berlinerkendős, paraszt öregasszonynak” köszönhette. „Ami belőlem lett, úgy érzem, hogy mind nagymamámtól származik. Azt hiszem, hogy a tehetségemet is tőle kaptam, mindenesetre a fantáziálásra a hajlamot, a képességet nagymama adta meg nekem” – vallotta az egyik vele készült interjúban. [13]   

Munkássága és személye ma is példaértékű lehet mindenki számára, írásai örökérvényűek. S valóban, nem volt ő egy Petőfi, sem pedig egy József Attila, nem is kellett, hogy az legyen. De ő volt Kormos István, akit mindenki szeretett és ő ezt a szeretetett ötszörösen adta vissza. Egyetérthetünk hát Csukás Istvánnal: „Hogy keveset írt? Meglehet, de a nagyságot nem kilóra mérik, s megállapíthatjuk, s boldogan, hogy Kormos teljes és időtálló életművet hagyott ránk. Mert csak a mi időnk múlik, Kormos István költészete átlépett a halhatatlan tartományba.” [14]  

[1] Csukás István, Miért nem tudott veszteni Kormos István költő? in: Mi az adu? Prózai írások, Digitális Irodalmi Akadémia, Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2019

[2] Baka István: Pulóverujjak angyalszárnyra In: Publicisztikák, beszélgetések, Javított és bővített kiadás, Petőfi Irodalmi Múzeum, 2017

[3] Bertha Bulcsu, Délutáni beszélgetés…, Jelenkor, 10. szám, 1976

[4] Bányai Gábor, Műhelybeszélgetés, Népszabadság, 1973

[5] Csukás István, Csak a mi időnk múlik, in: Költők éhkoppon Összegyűjtött prózai írások, Digitális Irodalmi Akadémia, Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2011

[6] Csukás István, „Mint megdőlt, régi sírkő”, Magyar televízió, rendező: Eck T. Imre, 1978

[7] Uo.

[8] Bertha Bulcsu, Délutáni beszélgetés…, Jelenkor, 10. szám, 1976

[9] Bányai Gábor, Műhelybeszélgetés, Népszabadság, 1973

[10] Baka István: Pulóverujjak angyalszárnyra, Kormos István emlékezete In: Publicisztikák, beszélgetések, Javított és bővített kiadás, Petőfi Irodalmi Múzeum, 2017

[11] Bertha Bulcsu, Délutáni beszélgetés…, Jelenkor, 10. szám, 1976

[12] Csukás István, Csak a mi időnk múlik, in: Költők éhkoppon Összegyűjtött prózai írások, Digitális Irodalmi Akadémia, Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2011

[13] Bertha Bulcsu, Délutáni beszélgetés…, Jelenkor, 10. szám, 1976

[14] Csukás István, Csak a mi időnk múlik, in: Költők éhkoppon Összegyűjtött prózai írások, Digitális Irodalmi Akadémia, Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2011