Kincses Krisztina: „Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek” – A mindenszentek ünnepéről

Gyertyafényben ragyog minden ház és temető ezen a napon, és a már-már elfeledni vélt homályos arcok ismét élesen hasítanak bele lelkünkbe, hogy az emlékezés fájdalmasan gyönyörű igéjét hirdessék. A magyar ember sajátja mégis, hogy bizony a keserédes emlékidézésnek is meg tudja adni a módját és az idejét, mert hogy is hullhatna akár egyetlen könnycsepp is, míg a sírt újra nem a színes krizantémok díszítik? Mintha minden aznapi gondolatot és cselekedetet csupán egyetlen érzés irányítana: a lelkiismeret. Ilyenkor még a távol élők is hazalátogatnak, hogy leróják tiszteletüket őseik előtt. Mindenszentek napja röviden tehát erről szól: virágvásárlás, sírrendezés, harangkongatás, gyertyagyújtás és néhány órányi emlékezés elhunyt szeretteinkre. De honnan is ered ez az egyházi ünnep és milyen egyéb népszokások fogták közre az évek során?

A mindenszentek egy ősi pogány kelta (Samhain) ünnephez köthető; a tél és a sötétség üdvözlése mellett a pogány hitvilág szerint az elhunyt lelkek ekkor vándorolnak át a holtak birodalmába, melynek megkönnyítésére az élők rendszerint ételt és állatokat is áldoztak. A VII. századtól a keresztény hitvilágban is elterjedt ez a szokás, a katolikus egyházak saját szentjeikre emlékeztek. Eleinte a szentekké avatott vértanúkat és hitvallókat a naptárba feljegyzett dátumon ünnepelték, de egy idő után kevésnek bizonyult az év 356 napja, mindenszentek azon szentek ünnepévé vált, akikről a naptár nem tudott név szerint megemlékezni. A szentek ünnepnapját a IV. században még a pünkösd utáni első vasárnap tartották, később azonban IV. Gergely pápa elrendelte a mindenszentek november 1-jére helyezését. A mindenszentek napját azonban nem minden egyház ünnepli, vagy épp más módon, mint a katolikusok. A protestáns egyházak október 31-én, a reformáció napján emlékeznek meg az elhunytakról, míg a reformátusok valósággal helytelenítik a halottak ünnepének kultuszát. Ennek ellenére a szeretteinkre való emlékezés áthidalta a felekezetek közötti különbözőségeket, és mindenki szokásához híven – legyen az a reformáció napja, mindenszentek vagy a november 2-ra eső halottak napja – november első felében felidézi az elhalványult emlékképeket.

Egyes vidékeken november első hete minden évben a halottaké volt, ilyenkor a gazdálkodók félretették a munkát, megtisztították a sírokat, majd gyertyákat helyeztek köré, hogy a hazalátogató holtak el ne tévedjenek a visszafelé vezető úton. A családok olyannyira hazavárták eltávozott őseiket, hogy a vacsoránál még külön terítéket is elhelyeztek számukra. A magyar ember pedig sosem szenved annyira, hogy ünnepi ételeit el ne tudná fogyasztani: „Furcsa jelenség az népünknél, hogy bizonyos napokhoz bizonyos ennivalót köt, a mi nélkül azt az ünnepet csonkának tartja s már ezt a napot csak úgy lehet kellőleg megbecsülni, ha az ember mindenszentek-kaláccsal kezdi; az egész évben aztán rá se gondol többé, mintha az más napon meg se sülne annyi melegnél; – a templom eleje bezzeg tele is van majszoló gyerekekkel, a kiknek virtusa esik benne, hogy az ő kalácsát ország-világ meglássa” – olvashatjuk a Vasárnapi Újság 1872-ben megjelent cikkében. Később is elterjedt volt ilyenkor az úgynevezett „kolduskalács” sütése, melyet főként a szegényeknek, rászorulóknak ajándékoztak, de gyakorta előfordult, hogy az emberek egyenesen a temetőbe hordták ki az ételeiket.

A 19. században mindenszentek napján a felekezetek együtt zarándokoltak el a sírhelyekhez, hogy egy ünnepélyes szentmise után mindenki felkereshesse „a maga drága halmát” és ráborulva imát mondhasson elhunyt szeretteinek üdvéért. Később, az otthon melegében már csak a kongó harangok tompa zaja szűrődött be az ablakon, „egy óra hosszáig zúgnak a harangok, még ez az egy óra a halottaké, a fájdalomé, az emlékezeté”. Ebben az egy órában egy igencsak hátborzongató rituálét is tartottak: „A kis gyertyák égnek nagy csöndben, olykor-olykor sercen az egyiké vagy másiké egy nagyot, a kit az imádkozók közül átlépett a halál, s a kinek kis gyertyája leghamarább elalszik, az a többi előtt fog meghalni. Legalább ez oly néphit, amit el nem mulasztanak egyetlen mindenszentek estéjén figyelemmel kísérni.” Így zárult a reformkorban mindenszentek napja, s bár manapság is amennyi ház, annyi szokás, egy valami mégis örök marad: a hit, hogy majd egyszer valamikor viszontláthatjuk eltávozott szeretteinket. De addig is hadd adjon erőt minden emlékezőnek Juhász Gyula Consolatio című verse:

Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek,
Hiába szállnak árnyak, álmok, évek.
Ők itt maradnak bennünk csöndesen még,
Hiszen hazánk nekünk a végtelenség.

Emlékük, mint lámpafény az estben,
Kitündököl és ragyog egyre szebben
És melegít, mint kandalló a télben,
Derűs szelíden és örök fehéren.

Szemünkben tükrözik tekintetük még
S a boldog órák drága, tiszta üdvét
Fölissza lelkünk, mint virág a napfényt
És élnek ők tovább, szűz gondolatként.

Felhasznált források:

Magyar katolikus lexikon, Mindenszentek ünnepe

http://lexikon.katolikus.hu/M/Mindenszentek%20%C3%BCnnepe.html

Magyarországi Evangélikus Egyház, Mindenszentek ünnepe és halottak napja

https://www.evangelikus.hu/hitunk/fogalomtar/halloween/mindenszentek-unnepe-es-halottak-napja

Varga János, Mindenszentek napján, Vasárnapi Újság, 1872