Szeretem kézbe venni az újságot, könyvet. Lehet, ódivatú vagyok, de számomra varázsa, hangulata van a papír zizzenésének, a gyűrődésből keletkezett szamárfülnek, a nyomdafesték illatának. Hozzátartoznak az olvasás rituáléjához.
Az már csak plusz, hogy az író, Pilinszkyvel szólva, mindenki táplálékaként adja önmagát, segítve a világ kuszaságain eligazodni. A művek zöme tükör és iránytű a mindig zavaros jelenben. Míg az olvasmányélmények a múló idő építőkövei. A leírtak megmaradnak, akkor is, ha időről időre, hatalmi szigorral elrejtik a tartalmakat az olvasók elől.
Ezért jó, ha az író ügyel a nyilvánossággal folytatott dialógusa hitelességére. Valahogy úgy, mintha a mások szobrát kicsit a maga vonásaira faragná, egy hajnali fényektől ölelt műteremben állva.
Tavasz
Beszélgetünk. Bárhonnan indul a szó a kartali házban, végül mindig otthoni dolgokra terelődik. Haza a magasban, az emlékek között a hiányzó láncszem. Kapocs. Egy ideje megint mindenről és mindenkiről az otthon jut eszembe, ami még mindig a határon túli, Tisza-parti kisváros. Ahonnan soha nem vágytam el, ám a mindennapok rettenete mégis messzire sodort. Az ismerős, otthoni közeg hiánya időről időre furcsaságokat produkál: hirtelen ismerősöket vélek látni. Emlékeim között elraktározott alakokkal tévesztem össze a járókelőket. Hasonlítgatok személyeket, bizonyos rokonuló eseményeket, az egykor megéltekhez méricskélek mai dolgokat.
Így aztán nem csoda, ha Aszód főterén találkozni vélek Cigonyával, a festővel, akivel sok éve Magyarkanizsán, az áruház sarkán diskuráltam, vagy éppen Koncz Istvánt, a költőt látom, aki rendszeresen a nagytemplom sarkán tűnt fel irodájába menet, ám most, meglepetésemre, mintha Vácott a püspöki palota kapujában fújná a füstöt…
Beszélgetünk. Langyos napsütésben. Az árnyékok még kellemetlenül hidegek. Imrével váltunk szót, aki szintén beköltöző. A Kiskunságból jött, családot már itt, a Galga mentén alapított. Kertszomszédok vagyunk, honfoglalók.
A rokoni kapcsolatok szálait bogozzuk. Az ő felmenői megálltak az akasztói homokon. Ott érte őket a nagy háború, majd a második világégés. Aztán szorgalmuk gyümölcse, a termőföld a szövetkezeté lett. Ő pedig, fészekhagyóként, agrármérnökké képezte magát.
Felesége, Márta, csengődi lány. Újabb közös pont a történetben, hogy magyarkanizsai és topolyai felmenőkkel bír.
Hát így áll össze mikrovilágunk, Pesttől alig negyven kilométerre. Ennek a domíniumnak a határkerítését nevezte el Maginot-vonalnak, ami esetünkben nem elválaszt, hanem összeköt.
A telekhatár építménye talán az előző szomszéd kutyafóbiája okán kapta a furcsa nevet. Sosem kérdeztem. Elfogadtam az általa teremtett történelmi képzavart.
Beszélgetünk. Mondandónk hosszúra nyúlik a ránk csillagosodott ég alatt. A feltámadó szélben már fázunk is, de még mondjuk véleményünket a világ dolgairól. Erdélyi búcsújárásait emlegeti. Ahogy általában, úgy neki is Erdély jelenti a határontúliságot. Indulok a házunk felé, a kerítés irányába. Indulok, de az újabb történetek meg-megakasztanak a haladásban. Világosodik már, s mi még mindig nem érünk a telekhatárhoz. Beszélgetünk. Állunk a nyirkos, hajnali fűben.
Nyár
Rekkenő a hőség, 47 fokot mutat a hőmérő higanyszála Szent Antal városában. Árnyékot hiába keresünk, a perzselő nap éppen fejünk felett áll. Hűvöst találni reménytelen. A mediterrán hőségben a városlakók sziesztáznak. Csak a turisták, köztük mi, lézengünk az utcákon, tereken. A dóm, ahol a szent sírja van, áhítatosan csendes. Nem úgy a tér, amely zsibárusokkal tele. Köröttünk otthonos, lezser rendetlenség. Ablakpárkányon hagyott műanyag kávéspoharak, üres ásványvizes flakonok a lépcsőkön. Itt-ott papírszalvétát, eldobott újságot emel méterekkel arrébb a sikátorokból áramló léghuzat. Hűsnek egyáltalán nem mondható, inkább csak dohszagú. Elbizonytalanodom. Kikhez kapcsolható a széthagyott szemét?
A vendéglők teraszai üresek, az árkádok alá menekülünk kávézni. Van hely bőven, egyedüli vendégek vagyunk.
A kávé finom. Elégedetten kortyolgatjuk. Nekem eszembe jut a furcsán kezdődött fegyverszünet, melyet a városban kötöttek 1918. november 3-án, de csak másnap délután 3 órakor léptettek életbe. Így az olaszoknak maradt kellő idejük háromszázezer, már fegyvertelen osztrák–magyar bakát foglyul ejteni. Sokuk a Szamár-szigeten lelte halálát. Ilyen furfangos volt akkoriban Páduában a katonapolitika.
Kora este érkezünk szálláshelyünkre. Koper, bár Szlovénia forgalmas kikötője, némi ipara és egyeteme is van, még mindig kisváros. Olyan, akár egy ékszerdoboz: mediterrán kőcsipkéből rakott reneszánsz csoda. Barangolunk az ódon falak között. Minden emberléptékű, sehol egy bántó beépítés. Emléktáblák, szobrok utcákon, tereken, parkokban. A lepergett idő tanúi. A főtér most is a marsall nevét viseli: Titov trg / Piazza Tito! Így ér össze a múlt és a jelen békéje. A kikötőt megkerülve, a hegyről hirtelen leszakadó partra sétálunk. Az éjszaka fényei csillognak a titokzatos, fekete víztükörben.
Indulásunk napján hajnalban kelünk, hogy láthassuk, miként mosódik össze víz és ég a látóhatár peremén. A víz kékjében merítkezik az ég kékje. Olyan régen voltunk az Adrián, hogy a látvány percekre rabul ejt bennünket. Az apró hullámokban súrlódó kavicsok nesze, akár egy szimfonikus költemény allegrója, finom vidámságot sugallva lényegül át élménnyé. Hallgatunk.
Sétánk búcsú is egyben. A parton még minden üres. Nagyon messze egy hajó sziluettje tűnik fel a kelő nap ellenfényében. Látomásként, némán közelít.
Belábalunk az áttetsző, kavicsokat felnagyító vízbe. Mintha a szél kissé borzolná, fodrozná a sima víztükröt. Percekig állunk a pasztellszín hajnalban.
Ősz
Sokáig bosszantott, hogy barátaim a fakszon október derekán kezdték a tanévet, míg nekem szeptember 1-jén „becsöngettek” az ELTE-n. Így aztán októberre már kialakult heti ritmusban látogattam az előadásokat. 1976 őszén sem volt ez másképpen. A kollégiumból reggelente kirajzottunk, csoportokba verődve vártuk a sötétkék Ikarus buszokat, hogy a Móricz Zsigmond körtér és a Gellért tér érintésével eljussunk az akkori Felszabadulás térre. Onnan általában kis kerülővel a Kígyó utcán át mentem az egykori piarista gimnázium épületében székelő Bölcsészettudományi Karra.
A hétvégéket általában a könyvtárban múlattam, a kötelezőket olvasva. Igaz, szombatonként kora délután szabaddá tettem magam, hogy eljussak egy-egy színházi előadásra vagy moziba.
A Toldi volt a kedvencem, mert ott játszották a nyugati világ művészfilmjeit. Általában tömeg volt. Jórészt fiatalok látogatták az eléggé szerény külsővel megáldott vagy inkább ütött-kopott mozit. Arra már nem emlékszem, hogy mit vetítettek akkor éppen. Ám arra igen, hogy amikor kijöttünk a széles Bajcsy-Zsilinszky útra, a villamossínek között rendőröktől kergetett emberek menekültek.
A rohanás átragadt a moziból kijövőkre, köztük rám is. A járdán maradva hömpölyögtem az összeolvadó tömeggel, amikor a bazilika sarkán valaki megfogta a karomat, és berántott a közbe. Mielőtt ocsúdhattam volna, már egy kis kocsmában álltunk, pár lépcsőfokkal a járdaszint alatt. – Fújd ki magad, pajtás, nagyot futottál! – mosolygott rám a nagydarab fickó, és elém tolt egy üveg Kőbányait. Még mindig meglepődve néztem az embert, aki további magyarázatképpen annyit mondott, hogy a Deák téren várja a karhatalom a menekülőket.
Belekortyoltam a sörbe, amikor két egyenruhás lépett a kocsmába. – Jöttek-e mostan ide be tüntetők? – kérdezte az egyik tányérsapkás. A talponálló vendégei a rendőröket nézték szótlanul. A hirtelen támadt csendet a csapos törte meg. – Ide senki! Ezek mindig itt isznak! – hát így lettünk törzsvendégek.
Éjfél után hazaparancsoltak bennünket. – Záróra, uraim! Záróra! – hangzott ellenvetést nem tűrő hangon. Gyorsan kikönyörögtünk még két üveg sört, és a környező kis utcákon át elmentünk a hídig. Onnan átballagtunk a budai oldalra. – Nem szabad egyenesen hazamenni! – mondta megmentőm, aki – közben rájöttem – az egyetem egyik portása volt. Számos alkalommal igazított el az épület labirintusában. – Mi volt ez az egész? – kérdeztem. – Október 23-a volt, pajtás! – emelte felém a sörét. A Lánchíd takarásában a folyópart kövein álltunk a párás, hajnali derengésben.
Tél
Gizella élete 1942. február 12-én, csütörtökön nagy fordulatot vett. Azon a hideg és havas napon állították ki számára a Szolgálati (cseléd) könyvet Magyarkanizsa rendőrkapitányságán. Három nappal később már Korényi Imre nyugalmazott alezredes családjánál Kispesten, a Rákóczi utca 84/A szám alatti házban, mint háztartási alkalmazott dolgozott, havi 100 pengőért.
A szolgálat 1944. április 6-án ért véget. Az alezredes azzal bocsátotta haza a Bácskába, hogy nehéz idők jönnek, s jobb lesz neki otthon. Egyébként megbecsülték és szerették. Ez a szolgálati bizonyítványból egyértelműen kitűnik: nagyon megbízható, ragaszkodó; igen ügyes, gyors; nagyon szorgalmas, öntevékeny; igen erkölcsös, vallásos; mindenkinek melegen ajánlom – olvasható a rubrikákban. Ennyi a történet dióhéjban.
Mi már Gizi néniként ismertük meg a jó kedélyű, örök hajadon, csupa szív, kortalan idős hölgyet, aki számtalanszor mesélt a Pesten töltött időről, a bombázások egyre gyakoribbá válásáról. Arról, hogy sorban álltak a közkutaknál ivóvízért, mert akadozott a vezetékes vízszolgáltatás, meg arról, hogy sokszor célt tévesztve, a repülők a közeli vegyi művek helyett a kertvárost bombázták. Aztán egyszer, váratlanul egy nagyon személyes vallomást tett.
Az ebédlőjében ültünk, egy baráti kávézás után, már elmenőben voltunk, amikor belekezdett a történetbe. Mint mondta, az alezredes úrékhoz karácsony körül egyszer csak betoppant Béla. Megkereste őt, mert el akart búcsúzni a zentai fiatalember, mielőtt a frontra indult légvédelmi ütegével. Az alezredes, meglátva az egyenruhás fiút, azt mondta Gizellának, hogy másnap reggelig szabad. Az elképedt és mozdulatlan lánynak egy megértő mosoly kíséretében, atyáskodó hangnemben, mintegy bátorításként hozzátette: Na, menjen, fiam!
Gizi néni kissé elmélázva, arcán szomorkás mosollyal folytatta élete talán legfontosabb történetét. – Elindultunk. Sétáltunk a belváros felé. Béla soha nem volt bőbeszédű fiú. Beszéltem én helyette is, de akkor nekem is elállt a szavam. Csak karoltam, majd a karjába kapaszkodtam, és próbáltam lépést tartani vele. Késő estig sétáltunk, hol gyorsabban, hol lassabban lépkedtünk. Mintha csak egy címet kerestünk volna. Aztán valami szálloda előtt álltunk meg. Egymásra néztünk, bementünk. A szoba nem volt túl nagy, ablakából egy széles, kivilágított útra láttunk. Villamosok és autóbuszok közlekedtek, emberek jöttek-mentek a hóesésben. Mi az ablakból bámultuk a forgalmat, néha egymásra néztünk. Éreztem, Béla a tekintetével simogat. – Ott, abban a vágyakozó csendben állva, virradt rájuk az indulás napja.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. március 20-i számában)
