Bevallom, régen voltam már színházban, ezért november elején vettem rögtön három előadásra is jegyet, egyet a Bűn és bűnhődésre, egyet a Hamletre, egyet a Háború és békére. Gondoltam, ha a Vígszínház ilyen ambiciózus a világirodalom e mesterhármasával kapcsolatban, akkor megteszem, ami a művelt lakosságtól elvárható, megfigyelem a kísérletet, pénzt és időt nem kímélve. A Vígbe menni amúgy is pozitív és megfelelően összetett program, kicsit mint egy sznob vidámpark, gyönyörű színház, impozáns büfé, ki is lehet öltözni, a romantika tehát garantált.
A Bűn és bűnhődéssel kezdtünk. A regény adaptációja ígéretesen indul, a gyilkosságot nem látjuk, rögtön Raszkolnyikov bűntudatánál és a nyomozás kezdetén tartunk. Michal Dočekal, a Cseh Nemzeti Színház igazgatója és Iva Klestilová dramaturg a Vígszínház számára készítette el a mű új színpadi változatát. Orosz Ákos hiába jó Raszkolnyikovként, ha jól táplált izmoktól duzzadó fiatal férfi, míg a regényhős egy lepusztult, tüdőbeteg, deliráló roncs. Stohl András is remekel Porfirijként, csakhogy nagyon nincs rászabva a szerep, az ő kiváló bohóckodása nem illik a szárazon szellemes, szimplán a megingathatatlan, józan morált képviselő regénybeli nyomozóhoz. Szvidrigaljov, Luzsin és Marmeladov karakterei a legjobbak, visszaköszönnek a mai valóságban is, erre természetesen a színház rá is játszik, és jól is teszi. Hajduk Károly Marmeladovként jól hozza a lepusztult alkoholista hivatalnokot, híres monológja megrendítő. Telekes Péter Luzsinja a gátlástalan, cinikus, és ezért ráadásul szórakoztató politikus karaktere. Gerinctelensége meglehetősen kortalan jelenséggé teszi. Karácsony Zoltán kéjenc Szvidrigaljovja is jól megcsinált, lehetne erősebb, de ez nem a színész hibája. A színpadkép kellőképpen modern, lecsupaszított, és egyben dinamikus. A darab mégis bukás, mert a végét egyszerűen elrontja a rendező. A regény nagy végső párbajainak robbanásai kis pukkanások sorozatává silányulnak, ráadásul igazi színházi szenvelgéssel, a Dosztojevszkijt jellemző vallási töltet pedig teljesen előkészületlen, ezért emészthetetlenül ömlik a közönségre. Szonya zárlatként elmondja a miatyánkot, amit ilyen módon tálalva valóban csak értetlen döbbenet fogadhat – ez a nyers, meggondolatlan, (vajon szándékoltan?) kontraproduktív zárása egy amúgy komplexen megcsinált adaptációnak rendkívül elhibázott, mondhatni kifejezetten kínos.
Második a klasszikus kísérletek sorában a Hamlet volt, Eszenyi Enikő rendezésében. Eszenyitől több Shakespeare-kísérletet láttam már, akadt nagyon rossz, de kiváló is. Vártam a Hamletjét, és el is jött, a Vígszínház történetében egyébként először. A darab – nyugodtan mondhatjuk – a színházi művek királya, ezért már magát a vállalkozást is érdemes egy megtekintéssel jutalmazni; gondoltam én, a gőgös, finnyás közönség. A befektetés várakozáson felül megtérült: ez a Hamlet parádés lett, mindenkinek ajánlhatom.
A díszlet modern, de a helyén van, az egész olyan, mint egy futurista látomás, engem leginkább egy 21. századi kelet-európai (ukrán vagy belorusz) diktátor/bűnöző udvarára emlékeztet. A párhuzam működik, hiszen a dán királyi udvar is fegyveres, erőszakos diktatúra volt, történészként nincsenek illúzióim. Itt az őrök rohamsisakot viselnek, géppisztollyal lőnek sort. Az ilyesmi az ösztöneinkre hat, nem is baj, hogyha az ártatlan kosztümök, kellékek helyett érezzük, olyan világban járunk, ahol a fegyveres erőszak az úr. Szimbolikus kellékek is támogatják a dramaturgiát (hatalmas borospohár, gigantikus koponyák), de természetesen mindez semmi, ettől lehetne még bűn rossz az egész. Egy Hamlet-előadás titka nem bonyolult: elsősorban kell hozzá egy Hamlet, és ifj. Vidnyánszky Attila brillíroz a szerepben. Ő valóban egy ifjabb Hamlet, nem is kell a negyvenes egzisztencialista borongás, ahogy azt a huszadik század (és talán Camus és Latinovits) miatt megszoktuk, itt és most egy energikus, pezsgő figurát kapunk, aki teljesen bejátssza a teret. Jól adja a bohócot, aki akrobatisztikus mozgással, mint egy balettben, őrületét megjátszva hányódik, de képes alakítani a merengőt is, az emberi létezés lehetőségeinek drámáját, a lélek sötét szenvedélyeit látó és értelmező, igazi öntudatra ébredt hőst. Hegedűs D. Gézán láthatjuk, hogy nem véletlenül kapott Prima Primissima díjat: bizonyára élete egyik legnagyobb alakítását nyújtja Claudiusként, Hamlet atyjának szellemeként (jó húzás Eszenyitől, hogy ugyanaz a színész viszi a két ellentétes karaktert, lényegében ugyanazok is, nemcsak mert testvérek, hanem mert a hatalom egyformává tesz). Érdekes adalék, hogy az ifjabb Vidnyánszky nemrég még Hegedűs osztályába járt a színművészeti egyetemen. Az ifjú Hamlet apja szellemével és gátlástalan nagybátyjával, tehát nagy drámai ellenfelével, tanítvány-mentor viszonyban volt – kettejük párharca minden más, egyébként tisztességesen helytálló szereplőt lemos a színről. Erre az előadásra mint életem egyik érdemi művészi élményére fogok emlékezni.
A harmadik kísérlet viszont újabb kudarc, egy Háború és béke színházban. Tolsztoj áradó regényfolyama nagyon sokáig meglepően jól árad, a sok esemény és karakter (a két család, a Bolkonszkij és a Rosztov klán) rendben halad a burjánzó történéseket jól összefogva. Sajnos a végére mindez a visszájára fordul: nagyjából ahogy Napóleon beteszi a lábát Oroszországba, a történet szétesik, követhetetlenné válik. A zárlatban Bezuhov a francia hadifogságból egyszer csak a regény végére ugrik, az epilógusba, ahol a két család már egyesült (ha nem lennék rajongó olvasója a regénynek, esélytelen lett volna akár csak megfejtenem, mi történt). Mindez azért is bűn, mert a színészek kitettek magukért, nagy tapsot kapnak az értetlenség mellett is, a közönség bőven eltűrt volna még legalább fél órát a szálak elvarrásáért cserébe. Ha ez Alexandr Bargman rendező és Helen Edmundson dramaturg eredeti verziója volt, akkor számomra rejtély, mi vezette rá őket. Ennek ellenére a háromból egy maximális és két felemás élmény mérlegével is elégedett vagyok, ezzel a három halhatatlan művel találkozni amúgy is mindig kiváló szellemi-lelki torna és nemes szórakozás.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. január 13-i számában.)
