Szenteleky Kornélt már diákkorában is érdekelte a műfordítás, ám fordítói tevékenysége csak 1922-ben kezdődött el, két Baudelaire-prózavers magyarra való átültetésével (az akkoriban a magyar irodalmat is átható Baudelairekultusz hatására). Ezek a versfordítások a Bácsmegyei Napló hasábjain jelentek meg.
Szerb nyelvről először novellistákat fordított, a modern irányokat követő alkotókat, akiknek műveiben a maga életérzésével hasonló érzésvilággal találkozott, mint például Veljko Petrović – valójában a szerb nyelvvel eléggé hadilábon álló vajdasági magyar olvasókkal szerette volna ily módon felfedeztetni a szerb irodalom szépségeit.
1925-ben kezdte el fordítani a szerb költők verseit, először vajdaságiakat (Žarko Vasiljevićtyel kezdte, akit személyesen is ismert), és csak két évvel később lép ki a vajdasági keretekből, és fordítja Rakić, Šantić, Svetislav Stefanović, Jovan Dučić és mások költeményeit – természetes, hogy évek kellettek neki ahhoz, hogy úgymond „beletanuljon” a versfordítás minőségi szinten való művelésébe. Ezzel kapcsolatban nagy igénye volt arra is, hogy személyesen ismerje a szerzőt, akinek a verseit fordítja – ennek egyik példája, hogy Dučićot Egyiptomban kereste fel, aki ott nagykövet volt. Szenteleky akkoriban egy szerb elbeszélői antológia elkészítését tervezte, de Dučić hatására lírai antológia mellett döntött, „mert a líra a legerősebb oldala a szerb irodalomnak” – írja meg Dučić szavait Veljko Petrovićnak írt levelében. S ugyanitt: „Ez mindenesetre igaz is, de a fordításban sok elvész, és átformálódik a kötött formák visszaadásában, míg a prózában való átültetés sokkal hűbb és tökéletesebb lenne.”
Így született meg 1928-ban a Bazsalikom, a modern szerb költészet antológiája (a társfordító Debreczeni József volt, az előszót Szenteleky Kornél írta), és látott napvilágot a szabadkai Minerva nyomdában (majd 2010-ben az Életjel Könyvek 138. címszavaként, a Hasonmás sorozat 2. darabjaként, Beszédes Valéria szerkesztésében, a szabadkai Grafoprodukt Nyomdában). Szenteleky a Bazsalikom megjelenése után is folytatta műfordítói tevékenységét, ám egyre kisebb lendülettel.
Mladen Leskovac jelentősen segítette Szentelekyt az 1920-as évek végén abban, hogy eligazodjék a kortárs szerb költészetben, kiket fordítson – különösen Andrićra, Rade Drainacra hívta fel a figyelmét –, Szenteleky pedig tanácsokkal, magyar költők verseskönyveivel látta el Leskovacot, abban ösztönözve őt, hogy minél több Ady- és más fordítása szülessen. Leskovacnak ugyanakkor Szenteleky révén volt betekintése az akkor még szárnybontogató vajdasági magyar irodalom alakulásába. S hogy erről a szerbek és a horvátok is olvashattak, Mladen Leskovacnak köszönhető, hisz az újvidéki Szerb Matica irodalmi folyóiratában, a Letopisban ő írt a jugoszláviai magyar irodalom kibontakozásáról.
Szenteleky számára a műfordítással kapcsolatban nemcsak a szerző megismerése volt fontos, hanem nemzetisége, népe sajátosságai, jellegzetességei, szokásai is. Az 1928-ban megjelent Bazsalikom előszavában írja: „A bazsalikom, ez a szerény, szagos, szomorú virág nagy szerepet játszik a szerb nép életében. Bazsalikomból készül a boszilykacsa, mellyel a szenteltvizet szórják széjjel, bazsalikom kerül a ládafiába, a fehérnemű közé, az ikon alá, az ünnepi kalács búbjára, az ételekbe fűszer gyanánt, és a bazsalikom bevonul a hasonlatokba, a dalokba, az álmok és szimbólumok világába. Mikor ezt a finom, szerény, apró ajku virágot a kezembe veszem, valami mélyebb szimbólumot érzek. A hasonlatok hosszú lánca kínálkozik egy ilyen nyájas, szomorú virágszál szemlélésekor. A finomság, az eredeti illat, az egyszerűség, a szomorúság éppúgy ráillik a virágra, mint a poézisre.”
A Fekete Hegyek népének biográfiája – Tíz kötet történetben című, Mićun M. Pavičević Crnogorci u pričama i anegdotama című műveiről írt kritikájában lelkesen fedezi fel a szálas termetű, „hős, munkás, bölcs és gentleman” férfiak jellemőzit, a Crna Gora-i lélek keménységét, férfiasságát és tisztaságát, ahol „a nyugati civilizáció apró, langyos fondorlatai és lágy ravaszkodásai” nem találnak talajra.
Számos tanulmányt írt többek között Danica Markovićról, az első modern szerb költőnőről, Veljko Petrovićról, Ivo Ćipikóról, Branko Ćopićról, Borisav Stankovićról, valamint Anatole France-ról, Romain Rollandról, Ibsenről, Ada Negriről, Baudelaire-ről, a szláv nevek magyar szövegben való helyesírásáról, a nyelv nemzetköziségéről, mely írásában Goethe „A művészet az igaz közvetítő” mondását is idézi.
Szenteleky Kornélt két elv vezette a fordításnál: a lényegesnek és az egyéninek az átmentése. A versfordítás nehéz folyamatáról ezt írja: „…vagy a forma, vagy a tartalom szépségén esik csorba, de minden esetben megbomlik az a titkos, belső kapcsolat, az a mély, rejtett harmónia, mely sok vers szépségét okozza. Egy Ducsity-vers fordítása époly nehéz, mint egy Hérédia szonetté, vagy egy Stefan George versé. Ujevity szimbólumokban borongó finomságait époly nehéz átmenteni a fordításba, mint Rimbaud viharos rejtelmeit, vagy Ady váteszi szépségeit.”
Szerb, olasz, német és francia nyelvből fordított műveket, melyek a Bazsalikomon kívül a következő kötetekben jelentek meg: Napjaink éneke I. és II. kötet, Tin Ujević: Szelek játékszere, Veljko Petrović: Ének délben, valamint a Szenteleky Kornél: Szerelem Rómában című gyűjteményes kötetben.
Ernst Blass német költő Márciusi este című, Szenteleky által magyarra fordított versének befejező sorai mintha a százharminc évvel ezelőtt született költő, író, szerkesztő, műfordító, orvos ósziváci, árván maradt házát idéznék:
Részvét Jön ilyenkor ismét
A kis szobákba. Fehér, nyomott
Szekrények állnak ott,
És ott ácsorog az emberi egyedüllét,
Mely hidegrázósan folyik szét
Az űrbe, a légüres űrbe.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. novemberi számában)
