Április 11-én, a magyar költészet napján született, kereken nyolcvan esztendeje. A napi egybeesés természetesen véletlen, hiszen az emléknapot 1964-től számítjuk, huszonegy évvel a születése után nyilvánították azzá. Süvölvény költőként téblábolásaim, kínlódásaim során kerültem Tornaljára a hetvenes évek második felében. A katonaság után, feladva a néhány hónapig (el)viselt hivatalnoki pályát, könyvtárosnak jöttem a városba, ahol a gimnáziumot is végeztem. (S ahol nemrég bezárták az alma matert, annak minden emlékével.) Örömmel érkeztem. Végre egy normális állás, gondoltam, ráadásul a szeretett könyvek között.
S milyen jó, hogy oda kerültem! Egy tündéri házaspárban barátra leltem. Bárczi István és felesége, Kovács Magda, kislányuk, Zsófika szinte családtaggá fogadott. Olyanok lettek az életemben, mint Aladin csodalámpája a sötétségben és kétségbeesésben. Én akkoriban bontogattam a szárnyam, Pista már rég összecsukta. Maradt az irodalom és a költészet szereteténél, amivel magyar nyelvtan és irodalom tanárként sok diákját megfertőzte. Szeretett tanítani, és a diákok szerették a tanárukat.
Egyetlen vékonyka, 1968-ban megjelent kötet maradt utána. Többször kérdeztem tőle, miért hagyta abba a versírást, de a válasza többnyire kitérő volt, vagy egyszerűen elintézte ennyivel: „József Attila után?” Vagy még őszintébben: „Nem akartam szaporítani a középszerű költők sorát.” Pedig erre a filigrán kis kötetre, amely Tükör előtt címmel látott napvilágot, bármit lehet mondani, még ennyi év távlatából is, csak azt nem, hogy középszerű lett volna.
Megjelenését persze nem követte örömünnep, de a kritikák egyértelműen pozitívak voltak. Nem véletlenül. A költő halálakor a pályatárs Kulcsár Ferenc (aki szintén fájdalmasan korán hagyott itt bennünket) többek közt ezt idézte tőle: „Temetés volt az udvaron és korom / Az ember kérte-szidta istenét. / Hullahegy. Rom romon. / S nyakába hullt egy világ szemét.” Nem lehet eléggé elvonatkoztatni, mintha a tévében látott háborús képsorok 1943-ból köszönnének vissza. Mert a jó költők mindig időtlenül időszerűek?
A minap régi papírokat, leveleket rendezgettem, időnként felsóhajtva: vajon a jövő nemzedékei milyen leveleket fognak őrizgetni? Sms-eket, e-maileket? Facebook-bejegyzéseket? S mit fognak kutatni a jövő levéltárosai, ha a technikai „újdonságok” (CD-k, DVD-k, USB-kulcsok, hang- és szöveghordozók, mindenféle új és újabb kütyük) nagyjából tízévente váltogatják egymást, mennek ki a divatból és tönkre? Ki, mi fogja tárolni őket, s kit, mit, miféle emlékezetet fognak szolgálni? Egy levélke akadt a kezembe Pista szép, tanáros írásával, amelynek a végén ez állt: „Tegnap sétáltam a parkban, és hosszan üldögéltem a padon, amelyen Dúdor Pistát agyonverték. Még most is látni rajta a vérnyomokat.” Megborzongtam, és előjöttek az emlékek.
Feledhetetlen élményeim közé tartoznak a délutánok, amikor egy-egy fűre terített pokrócon elhevertünk az udvaron, és faltuk a könyveket. Kommentálva, fel-felolvasva részleteket. Többnyire regényeket. A vers az „utca” műfaja volt, azt nem lehetett bezárni a kerítések közé, kifeszítették a korlátokat. A járdán ballagva idézgettünk olykor József Attilától, Pilinszkytől, s főleg Adytól fényesre koptatott sorokat. Pista egyik kedvence A ló kérdez volt. „Lovamra patkót senki nem veret, / Be szerencse, hogy senki sem szeret; / Döcögök, lógok követlen úton / S hogy merre megyek, nem nagyon tudom. // S a rossz úton, mert minden ellovan, / Felüti fejét olykor a lovam / És megkérdi, míg szép feje kigyúl: / Hát mi lesz ebből, tekintetes úr?”
Többször elmondta, hogy József Attilának ismeri minden sorát. S valóban, nem lehetett megfogni. Na megállj, megviccellek! Hevenyészve írtam egy József Attila-utánzatot, és elmondtam neki: „Körültopognak, úgy szeretnek, / féltőn szívem fölé hajolnak, / nézik, nézik, mily idegen, / a hajdani szép mily mogorva.” Összehúzta a szemöldökét, és szemrehányóan nézett: nem létezik! Nem hitt a fülének. Ezt honnan bányásztad elő? Sehonnan, én írtam.
Ennyit a plágiumokról. Persze, édes a bosszú! Az egyik május elsején, amikor a városi hangszóróban egész Tornalja munkásmozgalmi dalokat és buzdító verseket volt kénytelen elviselni, Pista beolvasott egy József Attila-verset (eredetit), és szerzőként szerénységem nevét mondta be. Azt a szégyent! Szerencsére nem sokan vették észre a turpisságot, talán csak Balajti Lajos barátunk (szintén tanár és ős-csemadokos), aki jót röhögött a viccen.
Pista már tizenegy éve eltávozott, de remélem, az angyalok gyülekezetének is József Attilát mormol a Móricz Zsigmondéhoz hasonló bajsza alatt. Nekem pedig gyakran eszembe jut az a verse, amit a nagyanyjáról írt: „Reggel szedett egy marék petrezselymet, / de akkor délben nem ettünk ebédet. // Érik, már, mondta, s nézett az almafára, / de akkor gyorsan kivágtuk a fát. // Negyven évig járkált az udvaron, / a tárgyak hátán széles jegy, tenyérnyom. // Nem illik semmire a mi kezünk.” (Semmi sem volt elég) A vers a költő nagyanyjáról szól, de első megjelenésekor a buzgó szerkesztő – nem tudván, hogy a mama Gömörben nagymamát jelent – az utolsó sorban anyára javította. Szegény Pista sokat morgott, ám a vers a kötetben is így jelent meg, s azóta is így él tovább. Szíves, utólagos engedelmével kijavítom az eredetire: „Ahogy most lelkem sikolt, / csak azért mondom el, mert a mamám volt.”
A korán lezárt életművek mindig fájdalmasak. De isten tudja, ha Pista rongyosra olvasott kötetét előveszem, nincs hiányérzetem, és mindannyiszor valami melegséget érzek a szívem tájékán.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. áprilisi számában)
