Kun-Szabó Fanni: Menekülés a trianoni határok elől

 1920. június 4-én több millió embernek megváltozott az élete: más ország állampolgárai, kisebbségek lettek. Alkalmazkodniuk kellett az új ország törvényeihez, amelyek sok esetben nem kedveztek nekik. Sokukat elbocsátották addigi munkahelyükről, elvették a megélhetésüket. Akadtak olyanok, akik nem tudtak megbirkózni a kialakult helyzettel. Ők hozták meg azt a nehéz döntést, hogy mindenüket hátrahagyva „bevándorolnak” Magyarországra.

A források 400-450 ezer betelepültről írnak. Ezek valószínűleg nem fedik a valóságot, mivel az első években nem jegyezték fel a beérkezők pontos számát. 1920 áprilisában alakult meg az Országos Menekültügyi Hivatal (OMH), de 1918-ban indult meg a menekülthullám.

Erdélyből 154 000-en, Kárpátaljáról és Felvidékről 18 600-an, az Őrvidékről tízezren, Délvidékről pedig 44 093 fő, a többi betelepült származásáról nincs feljegyzett információ.

Az áttelepülés legfőbb oka az impériumváltás. Az országok vezetői nem kívántak magyar embereket alkalmazni a közigazgatásban, mert nem bíztak meg bennük. Magasan képzett személyeknek jóval a tudásukon aluli munkát kellett végezniük jóval kevesebb bérért. Annyi volt a hirtelen munkanélkülivé vált ember, hogy örültek, ha bármilyen munkát találtak. Elbocsátották a tanárokat, mert magyarságra nevelték volna a gyermekeket. A hivatalos nyelv az adott országé lett az elcsatolt területek közigazgatásában. Példaként Erdélyben hűségesküt kellett tenniük a köztisztviselőknek és az ügyvédeknek a román államra. Ezt a magyar kormány közleményben tiltotta. Aki nem tett eleget a román követelésnek, menesztették állásából. A 18. életévüket betöltő állampolgárok azonban dönthettek arról, hogy felveszik az új állampolgárságot vagy maradnak az eredetinél. Ezt faji vagy nyelvi alapon lehetett igényelni és elnyerni. Ha úgy döntöttek, hogy nem veszik fel, akkor egy éven belül el kellett hagyniuk az országot, ez volt az optálás lehetősége.  A politikusok is választás előtt álltak. Áttelepülnek és Magyarországon folytatják pályafutásukat, vagy új országukban képviselik a magyar kisebbség érdekeit.

1920. október 23-án elfogadott kormányrendelet alapján családegyesítés céljából, megkezdett egyetemi tanulmányok és bebizonyított kiutasítás indokával engedélyezte a magyar kormány a betelepülést. A bevándorolni kívánó embereknek határátkelőket jelöltek ki, ahol le kellett jelentkezniük. Aki ezt elmulasztotta, annak a későbbi kérelmét elutasították. A határellenőrző helyeken sokszor engedékenyek voltak a kérelmekkel szemben, így az is átléphetett az országba, akinek különben nem volt jogosultsága. A további szigorítások ellenére továbbra sem csökkent a bevándorlás. Az OMH jelentései éppen ennek az ellenkezőjéről szóltak. 1921-ben a kormány lezárta az emberek elől a határokat, mivel azok már veszélyezették a mezőgazdasági termények szállítását a tehervagonhiány miatt. A határzár nem volt átjárhatatlan.

Az új határok átlépése után a fogadóállomásokhoz vezetett az út. Ott listát készítettek róluk, felvették az adataikat és továbbirányították őket az ország belsejébe, ahol aztán le tudtak ideiglenesen telepedni. 1920-tól több tízezren folyamodtak a magyar állampolgárság kérelméhez. Sokféle ember adta be jelentkezését foglalkozástól, társadalmi rétegtől függetlenül.

Ezek után következett a beérkezők elhelyezése, amivel erőteljesen megküzdöttek a hatóságok: nem tudtak ennyi kérelmezőnek megfelelő lakáskörülményeket biztosítani. Közrejátszott ebben az is, hogy a világháború után a városok polgárai is nehezen jutottak használható, ép lakhelyhez, új lakásberuházások pedig nem történtek. Megoldásként a vagonlakásokat és a barakktáborokat találták ki. Ezekben 50-60 ezer menekült élt az évek során, egyszerre mintegy 16 ezren. Voltak, akik találtak lakhatást rokonoknál, ismerősöknél. Innen tudták benyújtani a lakáskérvényt, és várni, amíg megérkezik az értesítés, hogy találtak megfelelő lakást a személyeknek. Legtöbbször egy család két vagont kapott: egyikben élték a mindennapjaikat, az volt a „lakásuk”, másikban pedig a magukkal hozott ingóságaikat, holmijukat tárolták. Később ez megváltozott, raktárakat biztosítottak számukra, hogy több vagon szabaduljon fel rendeltetésszerű használatára vagy az újonnan érkezőknek. Kialakult a mindennapi élet és faluszerű közösségek alakultak ki. A higiénés és biztonsági szabályok betartása mellett szárnyas háziállatokat tarthattak a vagonlakásokban. Ennek ellenére romlott az egészségügyi helyzet. Megjelentek a rágcsálók és a járványok, mint például a tífusz. Az ingyenkonyhák sokszor nem tudták biztosítani a kevés hely és a nagy tömegek miatt a higiénikus étkezést. Balesetek is történtek a vagonok között játszó gyerekekkel és járkáló emberekkel, amik sokszor tragédiába fulladtak.

A magyar kormány politikája akkoriban a válsághelyzet minél jobb és gyorsabb megoldását sürgette. Azonban ők sem számoltak ennyi állampolgárságot kérelmezővel. Nem készítették fel rá a lakáspiacot, amit a háború után nem fejlesztettek, hanem inkább a meglévő lakásokat osztották el újra.  Nem volt felkészülve a szociális rendszer sem. Később a kormánynak végül sikerült felülkerekedni a helyzeten, bevezette a beköltözési moratóriumot és szükséglakásokat építtetett.

Az újonnan létrehozott OMH igyekezett minden szükséges ügyben segíteni a menekülteket. Ezek között volt például a házépítés, lakásvásárlás, segélyszervezetekhez való közvetítés és álláskeresés is.

Különböző segélyszervezetek segítették a bevándorlókat. Például az Amerikai Misszió és a Vöröskereszt, de a MÁV is beszállt a menekültek segélyezésébe és élelmezésébe. Ingyenkonykákat nyitottak az OMH által alapítottakon kívül, hogy legalább a napi élelmezésük biztosított legyen.

Végül 1922-re 2200-ra csökkent a vagonlakók száma, míg 1927-ben az utolsó család is kiköltözött. Azonban szükséglakásokban, barakktáborokban még évtizedekig éltek az emberek. Voltak olyan menekültek is, akik hasonló vagy jobb egzisztenciát tudtak kialakítani az anyaországban, mint addigi városukban. A bevándorló tömeg is elapadt a további évek során.

A határon túl maradt magyarok száma idővel folyamatosan csökkent, integrálódtak az idegen nemzetbe. Az egy tömbben maradt magyarság máig őrzi szülőhazája hagyományait, és megtanítja gyermekeiket az anyanyelvükön beszélni. Küzdenek a jogaikért a parlamentekben, saját pártokat alapítottak. Országonként eltérő módon tudják érvényesíttetni jogaikat, akaratukat. A szórványban élő magyaroknak sokkal nehezebben ment és megy magyarságuk, identitásuk és anyanyelvük megőrzése az idegen ország polgárainak nyomása miatt.

A trianoni tragédia után a magyar nemzettudat figyelmében sem akkor, sem most nem szabad a kint maradt magyarokat magukra hagyni, főként olyan országokban, ahol az első naptól fogva megszegték az egyezményben foglalt kisebbségvédelmi előírásokat. Nyíltan kimondhatjuk: az új országhatáron kívül rekedt magyarok ártatlan elszenvedői voltak a nagyhatalmak játszmáinak.

(Trianon 100)

Helyőrség | Lehet, mert kell! – Trianon 100 pályázat – eredményhirdetés

A Petőfi Irodalmi Ügynökség Nonprofit Kft. a Trianoni békediktátum századik évfordulója alkalmából irodalmi pályázatot hirdetett Trianonnal vagy bármilyen Trianon-élménnyel kapcsolatos irodalmi mű létrehozására. A pályázati felhívásra 155 érvényes pályázat érkezett. A díjazott pályamunkák az ősz folyamán olvashatók lesznek a Helyőrség.ma portálon, a nyertesek névsorát pedig most tesszük közzé. A pályázat nyertesei 50 ezer Ft jogdíjban részesülnek, illetve kategóriánként a legjobbnak minősülő írások szerzőit további 100 ezer forint jogdíj illeti meg.