

Legalább kétféleképpen ismertük a történetet, és ezen túl is könnyen mondhatnánk újat egymásnak néhány zaklatott, személyesen megélt eseményről. Pedig ez a történet a miénk volt, ketten éltük, építettük, emeltük az egekbe, és ketten vezettük zátonyra is. Ahol rendszerszintű hibák futnak a személyiségben, ott az érzelmi kapcsolat is örökös veszélyben van: az ördög röhögve játssza ki a legnagyobb szerelmet is.
A bizalmatlanság belőlünk ered, a saját sérüléseinkből, a saját kishitünkből, a megalázottságunkból, most azt vetítjük, azt a filmet, azt a sztorit pörgetjük tovább, amit gyerekkorból már rég beláttunk, untig ismerjük minden reflexét, dühét és önfeladását. A pokol házhoz jön, nem lehetsz fontos, nem kaphatsz figyelmet otthon, csak ha már nagyon nagy gáz van. Egyébként a szülői felelősség állandósult terhével éled világodat, vagyis éppen hogy nem a tiédet éled gyermekkorod óta. A szülői létüzem korai és tartós bekapcsolásával kiesik egy életszakasz, kimarad a kiscsibész kor, becsengetni egy házhoz, sokhoz, elszaladni, és a többi...
Viszont idő előtt jön a felelősségteljes gondolkodás, elmélyült empátia, szociális belátások. Úgy fejlődik, akár egy művész arányérzéke a világ felfoghatatlan leképezéséhez. Ellenben nem maradt semmi tisztelet, bizalom a többiek felé, a szeretet pedig szélsőséges megnyilatkozásaiban csatatérré változtatja az ünnepnapokat is. Számonkérések, áldozatként újragondolt korábbi közös tapasztalatok, felelősök keresése, megtalálása, de csak a legintimebb kapcsolatban összpontosulhat minden acsarkodás. Bokszzsák lesz, aki igazán fontos ma, semmivé válik a család, mit sem számít, ha már te sem voltál elég fontos, amikor még az egyetlenek voltak neked.
Aztán, akár egy gitár akkordjait, úgy fogjuk le, csikarjuk ki magunkból megszégyenülten a hangokat, reménytelen mondatokkal, hogy: szeretsz-e? És mindegy, mi a válasz, a belső éhség, a kegyetlen farkas mindent felemészt, bizonyosságot, vallomást, ragaszkodást, hűséget, reményt. Fogcsikorgatva vonyít az idegenségtől vibráló csillagrendszerekre, vakká és süketté téve a kusza, személytelenített ragyogást… És hízik, és dagad a farkas, akár a telőben lévő hold, mert nem képes szeretni magát, aki két pofára zabálja már a bárhonnan érkező nyájaskodó figyelmet. Hiába tárja fel magát az egyarcú mennybolt, hullatja hunyorgó kincseit, nincs, aki szeretni kívánná őt ebben az életben. Csak az a pár év, amit betölteni nem tudott senki, az füstölt el – amit nem lehet elölről elkezdeni…
Minden szelídség mögött van egy érintetlen bizalom, minden szelídség mögött – ott van a magatehetetlen ráutaltság. Minden hisztéria mögött – a világ reménytelensége, a valamire való szolgálat mélyén az én hiánya, játékainkban az esztelen versengés. Mit kezdhetnénk egymással, ha vicsorog bennünk az örök éhség, a kegyetlen és szerencsétlen koplaló dög? Etettem, hát ha jóllakhat egyszer, evett ő magától, most csontra marva remegjük egymást győzelmes megaláztatottságban.
***
Tudtam, hogy pszichikailag van elcsúszva benne a világ, hogy a világ az megvan, talán épp attól került érvényes pozícióba, hogy nem a helyén van meg benne. Szerelemre nem képes bárki, hiába adná érte az életét, a kínt kell kiművelni hozzá, a hiányt. Csak kibillentve lehet a lötyögő semmiből teremtett paradicsomi hamisság és önfeledt, tárgytalan rajongás helyére ültetni a fonákká tett rendet. Kiművelt kínnal indultunk egymás vonzásába, tömegünk tehetetlen keringésével. Nekem nem nehéz – gyorsuló forgással – egyre szédültebbnek lennem, inkább szabályozottá válni volt a nagyobb feladat korábban. A fékeket beépíteni, pedálként nyomkodni ritmusosan a tavaszba, nyárba hullámzó párkapcsolati kémiákba. Stabilizálni az örökkön feje tetejére kényszerült környezetet, megállítani, hogy veletek együtt elfogadhatóan normálissá legyek. Kapaszkodjatok belém, meg ne haljak! – ti szeretettek, ti árvák, itt vagyok nektek, nehezéknek, örökös kudarcnak…
A kommersz szerelemhez amott a helyi kispiac, fóliaházban nevelt korai zöldséggel, itt lett volna nekünk néhány kézenfekvő őstermelői stand, keringő, ki-bekapcsolható instant boldogsághoz, de nekünk az egész világ kellett. A Nap alatt fekve pusztító önfeladás, de nincs az a gondosság, ami helyettünk is vigyázhatna ránk. Megbotlott az élet, fóliasátornyi műanyagvilág, műanyagcserepek, műanyag váza van mára a mindenre kiterjedt műanyag szerveknek. Szavatossá lettünk mi is, egy engedékenyebb korban, észre sem vettük, hogy minden korábbi tiltás mára megengedett, hogy nincs fegyelme tovább annak, ami úgyis futószalagon, mert bármennyire volt érték, most szecska, most számolatlanul, megszemélyesíthetetlenül minden egyre megy. Három nap alatt nő meg a kígyóuborka, bűnbeesés, zuhanó egészségi állapot. Mikroműanyag részecskéket mérnek az emberi véráramban, nejlonzacskóba gabalyodik a szív, zörögve verdes, mint hal a szatyorban, majd elfogadja lassan, hogy ez az élet sava. A fuldoklásról ki mondja meg, hogy ez nem a szerelem, bár a szív semmit nem téved…
Életellenes működés az is, ha érzelmi empataként mások baját örökké magadra veszed. Nem segíthetsz senkin büntetlenül, bosszút áll úgyis, aki bajaiba beengedett, míg te kötődsz, mert a vállalt lelki fájdalmakba, feladatokba magadat mindenestül beleteszed. Szuperérzékenynek lenni éppolyan átok, ahogy az a hal, ahogy némán a szatyorban tátog.
Apja, anyja, pszichológusa, bármije lehetsz annak, aki azt mondja: egy veled. A szeretet süket, akár a nagyharang, rézágyú, félbeszakadt, de végletekig megélt, benned felrobbant gondolat. És nem veszed észre, ahogy bántalmazóvá lesz a másik, hogy az a másik is te vagy magad, hogy kiművelt háborúvá válik a szeretetnek remélt, sokat épített kapcsolat. Az akarás szétlyuggatja benned a lelket, az akarás nem te vagy, de felemészt, ölelkezve, csimpaszkodva a halálba ragad. Csak ragaszkodni ne kellene végleg, elengedni, mielőtt megbetegít, mielőtt a szerveid szolgálni kezdenek pokoli hatalmakat. Te, aki vagy, vezess engem dolgaimra visszatalálni, ha nem kárhoztam el végleg a neved alatt, ha maradt még út, tisztítsd meg köröttem, fejtsd ki, bármilyen fájdalmas, mindent átható uralmadat!
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. májusi számában)
Túl nagy az ökológiai lábnyomod. Te egy baromi nagy ökológiai lábnyom vagy, agyontaposod a szeretteidet.
- Na, jól van, széndioxidot lélegzek ki, azt is hagyjam abba? Az lenne az abszolút „zero waste”.
- Ha jól látom, Magyarországról posztolsz. Akkor fehér vagy, ráadásul profilképed alapján férfi is - tehát a legbűnösebb lény a Földön. Szóval nem lenne kár érted.
…Ha Bori Imréről beszélünk, mi a legfontosabb? Írt egy külön könyvet rólunk. Számba vett bennünket, rendszerezett bennünket, öntudatossá tett bennünket. De ha nem lennénk ennyire szubjektívek, akkor láthatnánk, ennél sokkal többet tett. Olyan művet épített, amely a mi városunk is, bennünket is befogadott, de olyan város, amely továbbépíthető, amelynek utcái többfelé nyílnak, és helyet adnak újabb épületeknek is. Szinte kínálják a továbbépítés lehetőségét.
A XVIII. században emelt, egykori Lénárd-féle magánház helyén épült palotában kapott helyet a Magyar Szó szabadkai szerkesztősége, akkor már ötvennél is több éve. A nehéz vaskapun belépve mindig hűvösség fogadott, a négyszögletes belső udvartól kétszárnyú ajtó választotta el a szárazkapu-bejáratot, amelyben balra fordulva lehetett feljutni az épületbe.
Több korban is ismertem Bori Imrét. Talán pontosabb leszek, ha hozzáteszem, hogy e korok között akadtak olyanok is, melyekben inkább tudtam róla, mint ismertem. Így például gimnazista koromban, Becskereken. Egy ideig Vigh István volt a magyartanárom (és osztályfőnököm is). Ő többször említette Bori Imrét – főiskolai évfolyamtársát.
Dr. Bori Imre Tanár Úrral való személyes ismeretségem a Magyar Tanszékre való beiratkozásommal kezdődött. Így nekem is – mint ahogy a nagyszámú, szűkebb és tágabb pátriánkban szorgoskodó magyartanárnak, újságírónak, írónak, költőnek, irodalom- és színházkritikusnak, művészet- és művelődéstörténeti szakembernek – a tanárom lett.
„…Jókai írófejedelemmé tudott válni: megvolt hozzá a népszerűsége és a közönsége, s nagyon körültekintően vigyázott is magára, hogy megalapozza és növelje ezt a popularitást” – meséli Jókai Mórról Szilágyi Márton magyar irodalomtörténész. A reformkor közkedvelt szerzőjének írásai ma is kihatnak, meghatározzák irodalmunkat. Szilágyi Mártonnal együtt emlékeztünk a 120 éve elhunyt íróra: beszélgettünk a költészetéről, az írói karrierjéről, de még a Petőfivel ápolt barátsága is szóba került.
Egyszer aztán Bori tanár úr azzal jött be az órára, hogy mindenki kerítsen egy papírlapot, majd firkantsa rá, mi jut eszébe arról, hogy: HÍD. Különben ha valakinek nincs kedve hozzá, nem muszáj. Úgy emlékszem, mindenkinek volt kedve. Gondom, azt mindenki tudta, ha nem is olvasta folyton, hogy létezik ezzel a névvel Újvidéken egy folyóirat, amelyiket a két világháború közt alapítottak, elhamvadt a második világégésben, hogy később újrainduljon. Felröppenjen vörös főnixként a felszabadulás után.
Az ún. szlovenszkói magyar irodalom egyik első halottja volt Mihályi Ödön. Négy év után követte a még a nagy háborúban tüdőlövést kapott Merényi Gyulát, s majd őt is négy évre rá követi Jarnó József (róla majd májusban). Mindhárman szorosan kötődtek Kassához, köteteik java is itt jelent meg.
Egy nyáron apósom-anyósom gyógyfürdőbe utazott, ránk hagyták a házat, amelyet Klebersberg Kunó kultuszminisztersége idején a falusi tanítóknak építettek. Feleségem tervbe vette, hogy kimeszeljük a konyhát. A szomszéd parasztasszonyhoz fordultunk mészért. „Mesz köll? Adok, amennyi köll” – mondta, bizonyítva jó szándékát és a nyelvjárásgyűjtők igazságát is: a mész főnév szerte az országban mesz alakban él.
Ezelőtt húsz évvel – de harminccal végképp – semmi esélyét nem láttam annak, hogy legyen majd egy egész Kárpát-medencét átfogó irodalmi lap, amely magyar nyelven, magyar kortársakat fog közölni és olykor személyesen – de virtuálisan gyakrabban – szorosabbra fűzi annak a szövetnek a szálait, amit magyar irodalomnak nevezünk. Persze, nemcsak irodalomnak, hanem kortárs magyar kultúrának is. 50 lapszám a bizonyítéka ma, hogy ez nem csak az én vágyam volt, hanem sokunké: és be is teljesült.