2023. december 09., 08:51
Balla Ákos Zwara: Vajdasági táj III.
Lét-szakok közötti ingadozó vérkeringés meg évszakok, főleg az ősz, amelyet a spleen ural… Mégis és mégsem, a szellem, értelem hangjait, a teendők, a leendők szólítgatását nem lehet lecsendesíteni…
„Az íróra a természet, a társadalom, a kulturális környezet sajátos hatást gyakorol, az írónak pedig az a feladata, hogy ezeket a hatásokat is figyelve keresse a Vajdaság életében »az általános emberit«. Az írónak meg kell kapaszkodnia valami pozitívumban. A határtalanságba, a színtelenségbe, a talajtalanságba nem lehet gyökeret ereszteni” – vallja a lírai alkatú prózaíró, Szenteleky Kornél. Az orvosi hivatás és praxis az emberi test bajaira, míg az írói, szerkesztői, irodalomszervezői életmű a lélek, a szellem állapotára próbált gyógyírt nyújtani.
Szenteleky ösztönösen tudta, hogy térségünkben, ahogy egy ifjú, kortárs poéta fogalmazott, „minden mindennel össze…”.
Ezen a tájon, ezek között a beleszületések és vállalások között pedig hatványozottan összefüggő a viszonyrendszere profánnak és a szférák zenéjének.
Szenteleky Kornél nálamnál avatottabb méltatói egy helyütt így fogalmaznak: „A szép álmok és a sivár jelen, álom és valóság ellentéteivel dolgozik, prózájából az el nem ért élet utáni fájdalom zeng.”
„Szent koldus”, aki a lét-súlyozás közepette minden mást talál, csak az egyensúlyt nem.
Talán mert ezt is zsigerileg érti: éppen a keresés, a teremtés folyamata során lehet rátalálni azokra a kérdésekre, amelyek felelet nélkül adnak választ a megélt (felélt?) élet igazából jelentős felvetéseire.
Mindeközben jelen van az időben is, és figyelő tekintetét az ígéretes, feltörekvő nemzedék tagjaira veti. Számomra izgalmas és sokatmondó, hogy Szenteleky előszavát olvashatom Herceg János Viharban című első novelláskötetében. Egyebek mellett a következő áll ebben a méltatásban:
„Nem akarok jósolgatni, de rá kell mutatnom arra, hogy Herceg János írói felkészültségével, írásainak belső, formát feszítő erejével szokatlanul gazdag jelenség a mi írói tehetségekben szűkölködő Bácskánkban (…) Van egy flamand mese, amelyben a napba induló vándor távolodó, hegyre kúszó alakja egyre nagyobb lesz. Erős a meggyőződésünk, hogy Herceg János is hamarosan kiemelkedik a rónák poros síkjából és szélesebb horizontok nyílnak meg előtte.”
A költő, az író keresi helyet, abban a térben és tájban, amelyet irodalomszervezőként (is!) alakít, formál. A testben földhöz, e térben ragadt, szárnyaló lélekkel élő és ható kapaszkodik a megteremthetőbe, a szellem magányába, melynek produktumai által összeköt centrumot és perifériát, zsíros bácskai földet a (v)égi fellegek határtalan mélységeivel.
Kihívást jelent példát venni, tanulságot tenni a nagy előd(ök)ről…
Jelenünk vonatkozásában, ha személyes megélésemet akarom ecsetelni, vagy azt megválaszolni, amiről oly gyakran kérdeznek: kicsiny, nyugat-bácskai faluban élve, nem hiányzik-e a kulturális pezsgés? – azt mondhatom, ami hiányzik, azt rendszerint megteremtjük, megszervezzük magunknak. Ez a képesség pedig a közösség alulról szerveződő jellegét őrzi meg, ami szintén nagyon lényeges körülmény a fennmaradáshoz. Merthogy a fennmaradás kulcsfogalom, közösségi és alkotói szempontból egyaránt: termékenyen egyensúlyozni egy határmezsgyén, ahol a belső érzések és a külső történések csatateret produkálnak, az ingerek folytán szöveg-lövedékek durrannak el a lét-térben. Aztán elül a zaj, és csend borul a belső tájra.
Termékeny és tevékeny csend. A mindig újra- és újjászülető mondaniva(l)ó összebékíti földet az éggel: Ég a földdel / Összefér / Kéz kezet / Ér- / Falon / Fehér galamb / Élete jel / Ha néma vagy / Az élet tettekkel / Jelel / Felel / Felél / (Há)borúnak / Vége-dal / Születik velünk / A világra / Szíve / Augusztusi éj / Színe / Galambfehér / Táj-lélek / Nem ismer / Más dalt / Belül szól / Szembeszél / Ha elhallgattatod / (Besz)él. (L. Móger Tímea: Tájzeneszó – részlet).
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. novemberi számában)
