„Azért jön ránk ez a felséges nyugalom a vadonság magányában, mert a Csend – az Isten hangja.”
(Gróf Széchenyi Zsigmond)
Utazó, vadász, író, írja a Magyar életrajzi lexikon Széchenyi Zsigmondról. Vadász író? Nehéz definiálni Széchenyi Zsigmondot, aki négy földrészen is vadászott, az angol beteggel, Almásy Lászlóval is; akit egy tyúkólba paterolt át a hatalom 1951-ben; aki aztán együtt vadászhatott Kádár Jánossal; akinek a könyveit összesen másfél millió példányban adták ki, tizennégy könyvét több mint ötvenszer nyomták ki a nyomdák, hét nyelven, köztük angolul, németül, de még szlovákul is.
„Hogy mióta vadászom? Ezt még csak ki tudom deríteni a naplómból. Hogy azonban mióta vagyok vadász – ez már nehezebb kérdés. Én bizony nemigen tudok olyan időre emlékezni, amikor még nem voltam az. Amiből azt következtetem, hogy én már annak születhettem. Engem nyilván valami zöld kalapos vadászgólya hozhatott, holmi jó vadrécés ingoványból…”
Széchenyi Zsigmond Nagyváradon született 1898. január 23-án a nagy múltú Széchenyi-család sarjaként. Üknagyapja, Széchényi Ferenc a legnagyobb magyar, Széchenyi István testvére volt. Gyerekkorát Sárpelentén, illetve osztrák és cseh rokonai birtokain töltötte. Első igazi fegyverét, egy többlövetű légpuskát már ötévesen megkapta, apja ezzel tanította meg lőni. Hatévesen Csehországban ejtette első zsákmányát, egy verebet. A középiskolát Székesfehérváron, majd Budapesten végezte. Érettségi után besorozták, 1916 és 1918 között a fronton harcolt. „… akár harctér, akár iskolapad, egyiket sem mondhatom valami kedvemre való pagonynak” – írta 1961-ben. Megoldotta, hogy kedvére való pagonyt találjon: amikor nem harcolt a fronton, farkasokat lesett a Kárpátokban vagy vadászott.
Hazatérte után kezdetben jogot tanult, de inkább az állatvilág érdekelte, Münchenbe, Stuttgartba és Cambridge-be járt – diplomát azonban nem szerzett. 1924-ben Kőröshegyen kezdett gazdálkodni apja birtokán. Saját bevallása szerint, habár régi családi birtokról volt szó, első tulajdonosa Eger várkapitánya, Széchényi György volt, ő volt az első, aki letelepedett a birtokon.
Széchenyi Zsigmond - Forrás: afrikavadasz.hu
Első expedíciójára 1927-ben indult Szudánba, Almásy Lászlóval az oldalán, akiről később
Az angol beteg című film főhősét is mintázták. Egy évvel később Kenyában vadászott, itt ejtette a legnagyobb elefántagyarpárt, amit magyar vadász valaha is zsákmányolt. 1929-ben Kenyában járt elefántok nyomában, 1932-ben és 1933-ban pedig visszatért Afrikába.
1934-ben megnősült, elvette első feleségét, David Stoner Crowther iparmágnás lányát, Stella Crowthert. A budavári Zsigmond-kápolnában esküdtek, ezután Magyarországon éltek. 1935 tavaszán Szudánban vadászott Almásy gróffal, itt lőtte az azóta is világrekordnak számító addaxot, vagyis mendeszantilopot. Az év nyarán Alaszkában vadászott, két évvel később pedig feleségével Indiába látogatott, ahonnan visszatérőben még megállt Egyiptomban núbiai kőszáli kecskét lőni. Trófeáit az Istenhegyi úti villájában helyezte el, de jelentős mennyiséget adományozott a Magyar Nemzeti Múzeumnak is.
1939. február 4-én Londonban született fiuk, Péter, 1940-ben pedig elvált az akkor már egy éve Angliában élő feleségétől (bár egyes források szerint hivatalosan 1945-ben váltak el). Az Istenhegyi úti villát a spanyol nagykövetségnek adta bérbe, ő pedig apja lakásába költözött az Úri utcába. Budapest ostromakor a villa porig égett, megsemmisült Széchenyi Zsigmond több mint ezerháromszáz darabos trófeagyűjteménye. A grófban kémet sejtettek, apját elfogták. Két puskával sikerült lekenyerezni egy katonaorvost, hogy engedjék szabadon az idős férfit, azonban ezután két nappal, a verések következtében meghal.
1945. március 11-én Széchenyi Zsigmondot elhurcolták. Először a Tisza Kálmán téren (ma II. János Pál pápa tér), majd Csömörön tartották fogva; április elején megszökött, augusztusban pedig visszatérhetett az Úri utcába. 1947-től vadászati felügyelő lett, két évvel később az Erdőközpont Anatómiai Intézetének vezetője lett. 1950-ben a Természettudományi Múzeum Afrika állatvilága című tárlatának összeállításában vett részt szakértőként.
1951-ben – minisztériumi engedéllyel – a Mezőgazdasági Múzeumban szakértőként kezdték alkalmazni. Aztán kitelepítették. Egy Tiszapolgár közeli tanyára, egy tyúkólba – és ezt nem átvitt értelemben kell érteni, megérkeztekor még benne laktak az állatok. Nem sokkal később rokonaihoz költöztették Balatongyörkre, állást is kapott a keszthelyi Helikon Könyvtárban, vadászati szakirodalmat készített „állományon kívüli segéderőként”. 1959-ben elvette kollégáját, Hertelendy Margitot. Rendbe jöttek a dolgai, 1960-ban a Kelet-Afrikába induló állami expedíció résztvevője lehetett. Az utazás célja ironikus módon az volt, hogy a Nemzeti Múzeum 1956-ban megsemmisült Afrika-anyagát pótolja. Négy évvel később állami felügyelet nélkül engedték ki Afrikába, feleségével látogatta meg a fekete kontinenst. Három évvel később hunyt el.
Széchenyi Zsigmond emléktáblája az Úri utcában - Forrás: afrikavadasz.hu
A vadász író
Tizennégy könyve összesen 52 kiadást és másfél millió eladott példányszámot ért meg. A Csui!… című könyvét például tízszer nyomták újra. Még úgy is tekintélyes teljesítmény, hogy nem vesszük figyelembe: a kommunizmus elején, egészen 1959-ig tiltólistán volt.
Első tárcája 1915-ben, a gróf 17 éves korában jelent meg a Vadászlap május 25-i számában – természetesen a vadászatról szólt. „Elöször egy pár ugrást tesz felém, majd pedig nyílsebesen vágtat el előttem a tisztáson. Hamar repetátok, Flórián pedig ezalatt élesen ráfüttyent. Mintha villám találta volna, ugy megtorpan a füttyre. A kedvező pillanatot felhasználva, utána küldöm a második golyót. Hatalmas ugrással jelzi a bak a jó «Blatt»-lövést, majd 30—40 lépésnyi szédületes rohanás után összerogyik, nyulmódjára hatalmas karikát vágva. – Hej, ha most el nem füttyentem magam! – szól mögöttem az öreg jáger örömtől sugárzó arczczal.”
Stílusa nem sokat változott. Ismeretterjesztő, ennek ellenére (hogy helyesen ismerte-e fel, hogy ez a legjobb módja a tudás átadásának, vagy így érezte jónak, mindegy is) anekdotikus és szórakoztató írásmódjáról lehet felismerni. Álljon itt ez a rövid anekdota egy kecskefejről: „Kitömött feje ott lógott valamikor a kandalló feletti díszhelyen. Tizennégy hosszú esztendőn keresztül. Hanem kellemetlen kecskeszagából még tizennégy év alatt sem engedett. Sajátságos dolog, százegynéhány kitömött vadászállatfejem közül az a konok kecskefej volt az egyetlen büdös. Bakszagú. Nem mindig. Volt úgy, hogy hétszámra is békén maradt, nem keltett semmiféle feltűnést. Hanem ha esősre vagy ködösre fordult az idő, ezt tüstént tudomásul vette. S hogy megérezte, azt egyúttal magammal is megéreztem, aki egy szobában laktam vele. Az a kecskefej minden barométeren túltett. Házamban annak idején ezt mindenki tudta. – Reggelre megjön az eső – mondogattuk egymásnak –, kecskeszagot érzek. – Meg is jött, kivétel nélkül. Sosem csapott be az a derék kecskefej.”
Sikerkönyve mindjárt az első, a Csui!... lett, amit 1930-ban, kenyai kalandjai után írt. Plasztikus tájleírásait hasonló anekdotákkal szakítja meg, így megtudhatjuk, hogy afrikai kísérői a gramofonból kiszűrődő emberi ének hatására hahotázni kezdtek – legyen a dal bármilyen vidám vagy szomorú. Vagy hogy kísérője egy nap bejelentette, hogy otthagyja, mert már elég pénzt keresett ahhoz, hogy feleséget vegyen magának. Széchenyi humorral itatja át a legreménytelenebb helyzeteket is. A büdös kecske kapcsán visszaemlékszik lebombázott házára is: „Hogy aztán még hány évre való szagot felejtett benne (a preparátor hanyag munkája miatt maradt büdös a lelőtt állat feje – a szerk.) [a preparátor a kecskefejben], annak megállapításában megakadályozott a világtörténelem. Mégpedig jókora gyújtóbomba formájában, amely apróra zúzta szegény büdöst, a többivel egyetemben.” Afféle elegancia ez, melyet gyakran csak nemeseknél látunk. Egy róla szóló anekdota szerint mikor a hatvanas években megkérdezték tőle (sőt, egyes források szerint maga Kádár János volt az), hogy ugyan miért nem emigrált, azt felelte: „…a Zsiga nagyon ment volna, de a Széchenyi nem engedte”.
Élete végén együtt vadászott Kádárral is. Nem ő volt az egyetlen „gróf elvtárs”, tekintve, hogy a vadászat korábban az urak sportjának számított, szakértelmükre pedig szüksége volt a szocialista vezetőnek. Aki egyébként – akárcsak Rákosi – megszállottan szerette a vadászatot. Így lehetett Széchenyi mellett például gróf Teleki Pál is erdésszé abban az érában.
A Csui!...-nak épp ellenpárja utolsó könyve, a Denaturált Afrika, melyben utolsó, feleségével közösen megtett útjáról ír. Nem is annyira a vadászat könyve ez, hanem az emberé, aki fölött eljárt az idő, vele együtt pedig Afrika felett is. Modernizáció, függetlenség, Széchenyi pedig reménykedik, hogy nem az afrikai élővilág lesz az ára a fekete földrész felzárkózásának.
Széchenyi Zsigmond azonban nemcsak szenvedélyes vadász és író, de szerencsénkre fotográfus is volt, képeiből pedig hamarosan kiállítás nyílik a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban. Széchenyi nevét viseli a hatvani Vadászati Múzeum, életéről dokumentumfilm készült Vadonvilág – Gróf Széchenyi Zsigmond nyomában címmel, sőt Gyorgyevics Tamás, aki többször is személyesen beszélt a gróffal, Gróf Széchenyi Zsigmond élete címmel megírta a példamutató életű gróf és vadász életrajzát.
(Képek forrása: Afrikavadasz.hu)
