Forrás: MEK
„Akik pogány szokás szerint kutak mellett áldoznak,
vagy fákhoz, forrásokhoz és kövekhez ajándékokat visznek,
bűnükért egy ökörrel fizessenek.”
Szent László törvényeiből
A magyar mitológiát rekonstruálni nem könnyű feladat. Egyrészt nem maradtak fenn konkrét mítosznak nevezhető szövegek, emiatt a népmesék, mondák, imák és ráolvasásos, a népszokások és népművészetek alapján kell meghatározni, hogyan is nézhetett ki őseink hitvilága. Könnyű lenne ilyenkor a bevált módszerhez folyamodni, hogy a finnugor népek hitvilágát vesszük sorvezetőnek, azonban a mi rendszerünk eltér még a nyelvileg legközelebbinek nevezhető obi-ugor mitológiától is. A címben feltett kérdésre tehát nagyjából lehetetlen választ adni. Azonban megpróbáltuk összefoglalni azt, amit tudunk vagy tudni vélünk.
Ahogy írtam, híján vagyunk az annyira ősi eposzoknak, mint az ószaéki sagák – melyek éppen mítoszteremtő korok termékei –, ezért minden más forrás releváns: régészeti leletek, régi szerzők leírásai a magyarokról, krónikák elbeszélései, irodalmi hagyaték és a folklór. Utóbbi főleg azért fontos, mert a parasztságban tovább élve képes volt megőrizni sajátosságait – kvázi mitológiánk logikáját vagy lenyomatát – minden idegen behatás ellenére.
Emiatt nem remélhetünk komplett panteont, rendszerezett mitológiát és mitológiai epikát. Amiben bizonyosak lehetünk, azok sajnos csak szűk részét adják a valójában létezett nagy egésznek.
Az említett sokszínűség miatt a források minősége nem egyenrangú, másrészt pedig a XI. században hivatalosan is áttértünk a keresztény hitre, az ezzel érkező fogalmakra pedig régi, gyakran ótörök eredetű szavainkat húztuk rá (böjt, áldás, átok, gyónás). Érdekesség, hogy a néphit egyes elemei mennyire kötődnek bizonyos forrásokhoz: a magyar boszorkányhiedelmekről legtöbbet a boszorkányperek anyagaiból tudhatunk, a föld hetes rétegzettségére pedig pár ráolvasásszöveg utal.
Menny, föld, pokol plusz a negyedik
A magyar világkép hármas osztatú: felső, középső és alsó világ (túlvilág). A felső az istenek és a megszemélyesített égitestek és a csillagok világa, középen élnek az emberek és természetfeletti lények, mint a kísértetek, erdei vagy vízilények, valamint itt dolgoznak a természetfeletti erőkkel bíró emberek, mint a táltosok vagy boszorkányok.
A magyar népmesék segítségével rekonstruálható a mitológia konkrét világképe. A világfa ugyanis összeköti az eget és a földet, az istenek és az emberek világát, gyökerei pedig lenyúlnak a föld alatti világba (egy, a törzsön tátongó lyukon lehet eljutni ide). A fát csak sámáni képességű emberek tudják megmászni, eljutva a Nap és a Hold lakhelyére (arany- és ezüstkastély). A ráolvasásokban a Napot egyébként nőként, míg a Holdat férfiként azonosították. A gyimesi csángóknál fennmaradtak reggeli napköszöntő imák és gesztusok is, melyek valószínűleg egy korábbi, nem fennmaradt napkultusz bizonyítékai. A Holdnak gyógyító erőt tulajdonítottak: bizonyos ráolvasásokat, gyógyrítusokat annak fényénél végeztek, hogy hatásosabb legyen a szertartás. A holdfoltokról úgy tartották, egy pásztor alakja látható ott. Ide vonatkozó erdélyi eredetmonda:
„A pakulár (pásztor) kitette szárítani a kapcáját, de már akkor éccaka vót. A kapca hát nem akart megszáradni. A pakulár azt akarta, hogy a Hold szárítsa meg, de bizony a Holdnak nem volt annyi ereje. Szidta a pakulár a Holdat, kerekített olyat, hogy csak. A Hold bizony ezt nem tűrte, hogy őt egy semmi pakulár becsmérelje, mit tett, magába szítta a nyájat is, a pakulárt is. Meg is lehet látni, még a bokrot is, amint a pakulár kitette a kapcáját. A sok juh – meg lehet látni – még ott is mozog egy kicsit. Nem mindig lehet látni ilyen jól.”
A Tejútnak is több neve volt: Szalmás út, Öreg Isten országútja, Úristen vagy Jézus urunk országútja és Csaba királyfi útja. Ismert egy égitestfaló lény neve is, a markolábé, aki hold- és napfogyatkozáskor felfalja az égitesteteket.
A világfa aranygyümölcsöt terem, azonban termését a tündérek minden éjjel eltüntetik. Máshol azt olvashatjuk, hogy a fa koronájában sas (griff, turul) fészkel, vagy egy hatalmas griffmadár hozza fel az alvilágból a fiókáit megmentő hőst kalandjai kezdőpontjára. Mindez valószínűleg a sámánizmusra, illetve beavatóhagyományaira utalhat. A világfa oszlopként tartja a világra boruló égboltot (amelynek közepe a Sarkcsillag, és éles hasonlóságot mutat a jurta tetejének közepével), másutt pedig üstként képzelték el azt, amin lyukak tátonganak, ezek pedig a csillagok. Az égnek hét vagy kilenc rétege van, ugyanannyi, ahány ága a világfának. A világot körülölelő búra villámláskor meghasad, és a mögötte felsejlő rész az istenek lakhelye, vagyis a hármas osztat felső része. A búra a föld szélén ráhajlik a középső rétegre.
Hiányos panteon
Az égbeli menyországgal szemben áll a pokol, az alvilág, a világkép harmadik része. A menny a fény, a pokol pedig a sötétség birodalma. Előbbibe azok kerülnek, akik tisztességesen viselkedtek a földön, odalentre pedig a gonoszok jutnak. Vélhetően a keresztény felosztás és a korábbi, kettős felosztás vegyítésének eredménye ez a néphitben élő világkép.
Az alvilág viszont nem ugyanaz, mint a túlvilág. Előbbi a pokol, az elkárhozottak lakhelye, utóbbi egy vízen túli terület (a falvakban a temetőket is vízen túli területen jelölték ki), itt tartózkodnak a halottak. Az alvilág a föld alatt, míg a túlvilág a földdel párhuzamosan, egy síkban létezik, valahol, túl a vízen. Feltételezhetően nyugati, hiszen a sírok pontos tájolásúak voltak, az eltemetett feje kelet felé nézett a honfoglaláskori sírokban.
Az istenekkel pedig elég rossz a helyzet. Fő alakként mindenképp ott az Úristen, Jóisten, Öregisten alakja – kultuszáról azonban rég nem tudunk semmit. A világ ura, a legfőbb irányító, kezében tartja minden ember és lény sorsát, igazságos, de büntet is. Természetesen látszik, hogy ezek a meghatározások bármily mitológia bármilyen főistenképére ráillenek. Habár valószínűleg nem maradtak fenn kegyhelyek, illetve szoborként sem ábrázolták, azért nyelvünkben tovább él. Ebből látszik, hogy neki tulajdonították a villámot (mennykő, istennyila), illetve a rossz sorsot is (istencsapása).
Női párja valószínűleg a Boldogasszony, illetve a csángóknál felfedezhető Babba Maria. Alakja később összemosódott Szűz Máriáéval. A világ teremtésére vonatkozó mítoszokban nagyjából a kereszténység történetei öröklődtek tovább, illetve nálunk is előfordul az az eurázsiai mítosztöredék, hogy a világot a vizekből hozta fel a teremtő segítője. Isten és az ördög együtt dolgoznak, amikor előbbi megbízza az ördögöt, hozzon fel földet a víz aljáról, de mindig kimosta a kezéből. Miután háromszor járt lent, Isten megmutatta, ragadt egy kevés kosz a körme alatt. Kipiszkálta, aztán hat napig gyúrta, amíg akkora nem lett, hogy mindketten ráállhattak. Aztán az ördög elkezdte rugdosni Istent, hogy essen a vízbe. Hát így lett nagy a Föld, hogy Isten „odébblökdöste”. Ez a teremtéstörténet azonban valószínűleg a Balkánról származó bogumil történet hagyatéka.
Körül-belül itt tartunk. Cikkünk következő részében bemutatjuk a magyar hitvilág egy fontos karakterét, a sámánt vagy táltost is, utána pedig hitvilágunk fennmaradt lényei következnek.
