Józsa Judit kerámiaszobrász Magyar nyelv - Anyanyelv című alkotása (j) - Fotó: MTI/Bruzák Noémi
Ha el kell képzelnem a nyelvet – és amikor megkaptam ezt a témát, az első gondolatom ez volt –, akkor egy hosszú szakaszt képzelek el, aminek egyik végén a Gulliver utazásaiból ismert tudósok nyelve van. Országukban a nyelvtudósok azon fáradoznak, hogy minél jobban kurtítsák a beszélt nyelvet, épp ezért rengeteg tárgyat visznek magukkal, amiket aztán felmutatnak beszéd gyanánt – így biztos, hogy nem értik félre egymás mondanivalóját. Ezen a szakaszon valahol középen lehet az orwelli – ó, blaszfémia Orwellt az 1984-ről azonosítani, itt ajánlom mindenkinek, hogy lépjünk túl a túlsztárolt disztópiairodalmán, és olvassunk tőle bármi mást, de legfőképp A fikusz és az Antikrisztust – újbeszél a duplapluszjóval és bűngondollal. Természetesen Orwellnél a nyelv a gondolkodás eszköze, azonban én most nem mennék bele ilyen mélyen: most csak az újbeszél nyelvi állapota az érdekes. Ahogy haladunk a szakasz másik vége felé, előbb-utóbb saját magunkba botlunk, de még mindig nem járunk a végén. Rajtunk túl fekszik a magyar nyelv, sőt a nyelvek teljes regiszterei, és ott vannak azok is, akik mondjuk tájszólással beszélnek.
A tájszólás nyilván túlmutat a „mégöccör” poénon, az ember valahogy viszonyul hozzá, vagy negatívan vagy pozitívan. Előbbinek még neve is van, lingvicizmusnak hívják – bár konkrétan ez nyelvi alapú diszkriminációt jelent, legyünk megengedőek, használjuk dialektusok esetén is. Na de itt jutunk el a lényeghez: az irodalmi nyelv vagy köznyelv igazából nem más, mint a dialektusok közül kiemelt és magasabb szintre deklarált dialektus diktatúrája, ha úgy tetszik.
A lingvicizmus leginkább csak a mindennapokban érhető tetten. Kutatásokat ritkán végeztek arról, hogy kit miként diszkriminálnak a nyelvjárása alapján. Feltevések szerint elképzelhető, hogy a köznyelvet beszélő értelmiségi réteg motivált leginkább abban, hogy az irodalmi nyelv elitjellegét megtartsa – ebből pedig aztán fakadhat lenézés, sőt valódi megkülönböztetés is. Sokak szemében a dialektus megléte összeforrt az iskolázatlansággal.
De ez mind feltevés. Az, hogy hogyan is működik manapság a tájszólás, és hogyan viselik hordozóik a dialektusuk kiváltotta reakciók terhét, úgy tudhatjuk meg, ha beszélünk az érintettekkel. Két, tájszólással beszélő fiatalt kérdeztünk a tapasztalataikról.
Jancsó Péter a felvidéki Nyitrán él, palóc, az Opus főszerkesztője, író. „Nagyon szeretem a tájszólásomat. Meghatározza az egyéniségemet, a személyiségemet az, hogy palócnak születtem – válaszolta – És hogy fűződnek-e hozzá pozitív vagy negatív élmények? Voltak ilyen-olyan esetek. Hegyalján a Tisza-parton haverokkal ültünk kint, összeverődött egy társaság, valakinek söre volt, valakinek bora, valakinek cigije. Dumálgattunk mindenféléről, egyszercsak egy csaj rám szólt: te miért beszélsz olyan furcsán? Nem sokkal azelőtt államvizsgáztam, és mit ad isten, pont a nyelvjárásokat húztam, úgyhogy tartottam neki egy kiselőadást a témában. Az egyetemen mindig pozitívan álltak a tájszólásomhoz a tanárok. Akkoriban kerültem fel faluról Nyitrára, egyetemre. Kicsit furán is éreztem magam, de mindenhol elmondták, hogy legyek rá büszke, mert ez egy igazi kincs. Egy kicsit át is programozták a történtek a fejemben a dolgot, azóta úgy állok hozzá, hogy meg kell őrizni. Óvárban nőttem fel, ami Szklabonya mellett fekszik, ott született Mikszáth Kálmán és Zs. Nagy Lajos, büszke vagyok rá, hogy onnan származom. Az identitásom szerves része. Mindenhol elmondom, hogy egy palóc gyerek vagyok a palócok minden sajátosságával.”
Mint mondta, a nyelvjárási réteg nem jelenik meg a szövegeiben, csak egy olyan írása volt, amiben helyet kapott, bár az inkább a mikszáthi miliőt idézte. „Talán csak a palóc észjárás, de ennek oka is inkább az olvasmányélményeim lehetnek. Nem zárkózom el attól, hogy lesz majd egy palócsággal foglalkozó írásom” – tette hozzá.
Tóth Krisztián gömöri születésű, jelenleg Komáromban teljesít beosztott lelkészi szolgálatot. Kezdetben ő is meg akart szabadulni a nyelvjárástól. „Furcsa volt, hogy mindenki azt mondja: de szépen beszélsz. Aztán dacból lett egy csak azért sem, viszont mostanság annyi időt töltöttem Komáromban, hogy megszoktam az ottani beszédet, érzem, hogy nem olyan nyersen beszélem a gömörit. Akkor tűnik fel a változás, amikor én veszem észre édesanyámon, hogy tájszólásban beszél. Rájöttem, hogy nem ő változott, hanem én” – mondta.
Nem igazán érték negatív tapasztalatok gömörisége kapcsán, sőt úgy érzi, rengeteg előnye származott abból, hogy van egy dialektusa. Mint említette: „Lelkészként, gyakran megesik, hogy egy prédikáció – szerintem – nem jól sikerül, és akkor is megjegyzik, hogy jó volt hallgatni. Egyszer úrvacsorát osztottam ki Komáromban, és a Kálvinista szemle főszerkesztője hozott be újságírókat, szerkesztőket az istentiszteletre. Az egyik szerkesztő pedig megjegyezte, hogy de érdekesen beszél a lelkész, de mégsem úgy, mint egy külföldi. A szerkesztő mondta, hogy nem, ez nem külföldi, hanem gömöri. Aki először hallja meg, az biztos, hogy jobban odafigyel rá, ez el is vonhatja a prédikációimról a figyelmet, pedig azt várnám, hogy a tartalmára figyeljenek. Szóval néha azért hátrány is.”
Az anyanyelv nemzetközi napján talán épp ezt volna jó tudatosítani, hogy az anyanyelv minden aspektusa érték. A nyelv csak több lesz az ódivatúnak titulált, régről fennmaradt szavaktól, az első hallásra furcsának, viccesnek ható kiejtéstől, attól, hogy a tájszólásban beszélők ellenálltak a köznyelv dominanciájának, és tartották magukat ahhoz, amiben nevelkedtek.
