Marcsák Gergely: Éjjeliőrök és rovásírás

– emlékek egy augusztusi utazásról –

Tizennégy éves koromban jártam először Magyarországon, és szinte hihetetlen élmény volt, hogy első utam rögtön Budapestre vezetett. Tudtam, hogy létezik egy ilyen ország, ami nekünk anyaországunk, és amelynek eszményképe szinte jogalapját és bizonyítékát adta identitásomnak, ami néha ellentmondásokkal volt terhes, hiszen nagyon korán megtanították nekem, hogy magyar nemzetiségű ukrán állampolgár vagyok. A határátlépést követő legmaradandóbb élményem mégis egy profán jelenség volt: a latin betűk, a magyar szövegek, amikkel addig csak könyvek lapjain vagy a tévében találkoztam, hirtelen felköltöztek a vasútállomások és települések nevét jelző táblákra, az üzletek cégéreire, a hirdetésekre, azt a máig is élő kényszert ébresztve bennem, hogy muszáj mindet hangosan vagy legalább az orrom alatt motyogva felolvasnom.

A történelemtanárom, Braun László döntött úgy, hogy négyünket, a Homoki Általános Iskola tanulóit, benevezi a 2004-es Kárpát-medencei rovásírásversenyre. Mivel nagyon is érdekelt a lehetőség, a nyári szünet alatt a tőle kapott szakirodalomból, Forrai Sándor tankönyvéből tanulgattam a rovás alapjait, majd célirányosan részt vettem a Péterfalván rendezett Jurtatáborban, ami Kárpátalján egyedinek számító népművelő és kézműves nyári program volt. Itt aztán gyakorlatba ültettem át az otthon tanultakat, társaimmal rovásírásos feladatokat oldottunk. Egy Magyarországról érkezett fiatalember foglalkozott velünk, akivel kapcsolatban ma már csak arra emlékszem, hogy miként hüledeztünk sűrűn írt rovásos egyetemi jegyzeteit lapozgatva. Kedvem szeghette volna a felismerés, hogy akkori tudásommal a mezőny legvégén kullogok majd a versenyen, de ennél nyilván sokkal jobban izgatott az utazás lehetősége.

Csapról indultunk el augusztus 18. hajnalán. Először tettem meg azt a bő öt kilométeres és fél órán át tartó vonatutat, aminek végállomása a záhonyi vasútállomás, és amit azóta már olyan sokszor átéltem. Aki nem tapasztalta, annak hiába is magyaráznám: dimenzióugrás volt az az idegtépő határátlépés, és úgy éreztem, a Tisza túlpartján lehullik rólam valamiféle teher, aminek a létezéséről addig nem is tudtam. Egyébként időutazásnak is éreztük, amiben utólag a MÁV menetrendje is megerősít (utána lehet nézni: a vonat például ma hajnalban is hivatalosan 5.29-kor indult és 4.47-kor érkezett meg).

Budapestre érve egy gimnáziumi kollégiumban kaptunk szállást, mosdójában életemben először találkoztam fotocellás kézszárítóval. Nyár lévén üres volt a diákszálló, csak a szomszéd szobában lakó, szintén a versenyre érkezett erdélyi cserkészekre emlékszem, és Holecz Lászlóra, az intézmény rendhagyó éjjeliőrére. Nem véletlen, hogy lassan húsz év távlatából is elsőre beugrik a neve. Talán pont akkoriban került hozzám különös úton Restár Sándor megragadó verseinek egy vékonyka gyűjteménye (címe Mozgástanulmányok), és attól kezdve a budapesti éjjeliőröket az én szememben valamiféle csodálni való misztikum lengte körül. És láss csodát, Holecz úr is alkotó ember volt. Ottlétünk alatt nagy átéléssel és elragadtatással mesélt a magyar történelemről, s amikor kiderült, hogy múltunk és a költészet iránt is érdeklődöm, megajándékozott saját könyvével, a Szent Lászlónak édesapja: verhetetlen Első Béla című hőskölteménnyel. Véletlenek minden bizonnyal nincsenek. Hogy ezen a repesve várt utazáson, az államalapítás ünnepének előestéjén kaptam e kedves olvasmányt, az első dedikált könyvemet, ami ráadásul I. Béla király tetteiről és a honfoglalók kalandozásairól szólt, azt jelezte, hogy fontos, a továbbiakra nézve is meghatározó élmények részese vagyok.

A versennyel kapcsolatban csak annyit idéznék fel, hogy míg az előbb már említett erdélyi fiatalok a kopjafák rovásjeleiről, faragási technikákról és ligatúrákról vitatkoztak, én még az egyes betűket is kevertem olykor. Esélyünk tehát nem sok volt, de a részvétel ezúttal tényleg fontosabb volt ennél, legfőképpen pedig az, hogy a rendezvény okán augusztus 20-át a belvárosban tölthettük.

Hogy mit őrzök arról a napról? Nagyon meg kellett fontolnom, hogy a pár ezer forintból – amit édesanyám otthon „Nem muszáj mindet elkölteni” szavakkal adott át – mit vásároljak, de végül egy stílszerűen rovásos pólót vettem, ami még ma is megvan valahol. Őrzöm továbbá emlékeimben a Duna-part lélegzetelállító panorámáját, és hogy este életem legfinomabb sajtos-sós perecét majszolva bámultam a tűzijátékot, ami olyan volt, mintha soha nem akarna véget érni. Ha volt annak a napnak szépséghibája, csak azt a nagy orosz feliratot tudnám említeni, ami a Lánchíd oldalán éktelenkedett: „Катя, я люблю тебя. Петя” (’Szeretlek, Kati. Peti’). Mókás is volt, persze, a maga módján.

Ma itt vagyok Beregszászban, és arra gondolok, milyen jó lenne újra érezni az ünneplő tömeggel való összetartozást, mint akkor, sok évvel ezelőtt. Hiába tudom felnőtt fejjel, hogy ez az érzés csalóka, hálás vagyok mindenkinek, aki akkor és azóta is elhiteti velem, hogy van miben hinni és történhetnek még csodák. Augusztus 20-át abban a tudatban igazán jó ünnepelni, hogy Valakinek terve van velünk. Véletlenek ugyanis egész biztosan nincsenek.