Molnár Tibor: „Mennyből az angyal…” – Első világháborús karácsonyok

„Mire a falevelek lehullanak, győztes katonáim itthon lesznek!” – mondotta Vilmos német császár az első világháború kirobbanásakor. Csakhogy nem így történt, hiszen a háború 52 hónapig tartott, vagyis a harctéren küzdő katonák közül sokan négy karácsonyt is a lövészárkokban töltöttek, mígnem 1918 őszén megszületett a fegyverszünet.

A székesfehérvári 17. honvéd gyalogezred Jasionkánál (ma: Lengyelország) volt állásban. Az ezred utásztisztje, Damó Elemér a következőket jegyezte fel naplójába:

„Jasionka délkeleti kijáratának utolsó házától pár száz lépésre fenyőerdő húzódott. Ebben a magasságban az északi oldalon a fák között megmaradt a hó. Gyönyörűek voltak a fák. Felvetettem az eszmét, hogy ha holnap még itt leszünk, itt kellene az élő karácsonyfák között megülni a karácsonyestét.”

Damó százados az ezredparancsnok felhatalmazásával megkezdte az előkészületeket. Az élelmezőtiszttel megbeszélte, hogy a legénységnek pörköltet és mákos kalácsot készítsenek:

„Rögtön mondta is az ellenvetést, hogy a kelt tészta elkészítése nehézségekkel jár. Rajtam azonban nem fogott ki. Elküldtem a bíróért. Tolmács útján kértem, hogy holnap rendeljen ki 20 asszonyt, akik nekünk kalácsot készítenek. A bíró egy jóindulatú polyák volt, megígérte, hogy úgy lesz. Tojást és tejet én szereztem. Az élelmezőtisztet utasítottam, hogy még ma elegendő bort szerezzen.”

Az utászok karácsonyfadíszeket készítettek, amelyek az olajmécsesekkel együtt az erdő szélén kiválasztott 5 méteres fára kerültek. A területet petróleumos fáklyákkal világították be, asztalokat és székeket hordtak oda. December 24-én a százados a következőket jegyezte fel:

„Megvirradt a karácsony estéjének napja. Gondolatom hazaszállt, s azt hiszem, mindannyiunknak. Ilyenkor, hogy sütöttek, főztek a konyhán, fejtették a borokat a pincékben, hogy a szeretet e nagy ünnepét testi felünk is megünnepelje. Azt hiszem, ők is miránk gondolnak, mireánk, s találgatják, hol lehetünk. Azt hiszem, sós lesz idén a kalács, hisz anyáink könnye hull belé, mikor dagaszt, mert biztosan ránk gondol. Miránk, kik nem eszünk az anyai kéz dagasztotta kalácsból, pedig lelke nekünk dagasztja most is azt.”

Megjöttek a menyecskék, és egy – civilben cukrász – katona felügyeletével nekiláttak mákos patkót készíteni. Szerencsére az ellenségnek nyoma sem volt.

„Nincs ellenség, nincs csata, nincs, ami ide kössön, s lelkünk úgy vágyik haza legalább most a szeretet ünnepén. Engedje Isten, hogy ha másként nem, lelkileg otthon lehessünk. Most a szeretet ünnepét ne engedje a gyűlölködéssel, a harccal elhomályosulni” – jegyezte fel naplójába Damó százados.

A továbbiakban ezt írta:

„Üde, vágó, fenyőszagú hegyi levegő, mögöttünk nem is egynapi járóföldre a magyar határ. Karácsonyeste, otthon is ilyenkor gyúltak ki a gyertyácskák a kis fákon a meleg szobában. A férfilelkek nézik a leírhatatlan képet, szemükben a meghatottságtól valami nedvesség csillog. Az én torkomat is valami szorongatja, magam sem tudom, miért, sírni szeretnék. Gondolataim nincsenek. Azt hiszem, egyikünknek sem. Az emberek mintha megnőttek volna, mind egy-egy óriás. Nyíratlan haj, a borotválatlan arc morcossága félelmetessé teszi őket. Látszik, hogy mind a hozzátartozójára gondol. Ezek az érzések, mellyel a haza, család és becsület iránt viseltetnek, ezek adták a maroknyi magyar csapat lelkébe azt az erőt, hogy a hatalmas orosz gőzhengert meg tudtuk fékezni.”

Kun páter, a 17-esek tábori lelkésze felkérte a katonákat, hogy énekeljék el a Mennyből az angyalt. A kis ünnepség hamar véget ért:

„Kiosztottuk a karácsonyi ajándékokat: a legénység kapott 1-1 mákos patkót, egy marék diót, egy csomag dohányt és fél liter bort. Akinek jutott hely, az asztalhoz ült, és a pörköltet ott fogyasztotta el.”

Másnap az ezred a budapesti 1. honvéd gyalogezredet váltotta fel a védelmi állásokban, aminek során megindult az orosz támadás. A terepviszonyokról még tájékozatlan 17-esek egyik védelmi szakaszába betört az ellenség, aminek következtében közülük többen elestek, sokan pedig fogságba kerültek. A naptár 1914. december 25-ét mutatott, a világháború első karácsonyának első napját.

Az 1893-as születésű, esztergomi származású Tóth János őrvezető – aki a cs. és kir. 26. gyalogezredben szolgált – 1915. december 24-ei keltezésű, harctérről írt lapján a következőket tudatta szüleivel:

„Szeretett édes szüleim! Kívánom a jó Istentől, hogy ezen soraim, melyeket a szent karácsony estéjén igen szomorúan írok, a legjobb egészségben találja mindnyájukat. Én hála Istennek egészséges vagyok, más bajom nincsen, csak az, hogy ezen szent estén, mikor otthon boldogan együtt vacsorálnak és eszik a jó kalácsot, én meg itt éhezek. Sem kenyerem, sem semmi ennivalóm nincs, a nagy napon böjtölni fogok igazán. Mi itt dolgozunk egész nap, hányjuk a havat éjjel-nappal. Minden jót és boldog új évet kíván szerető fiuk, János. Most jó lett volna megint egy csomag.”

Tóth őrvezető az orosz hadszíntéren 1916. augusztus 4-e és 10-e között vívott harcokban eltűnt, soha nem tért haza.

Papp Jenő, a nagyváradi 4. népfölkelő gyalogezred V. zászlóaljánál szolgáló hadnagy 1916 szentestéjén az alakulat karácsonyi ünnepségén – amelyet az olasz hadszíntéren, az Isonzó mentén ültek meg – Harmadik karácsony című saját költeményét adta elő:

„Itt ért bennünket a harmadik is,
Ki hitte volna e szörnyű csapást,
Ki hitte volna, hogy karácsonykor
Anyádat, bajtárs, ne csókold, ne lásd,
Ki merte volna gondolni,
Hogy három évig ég majd a világ.
Akaszd fel, bajtárs – karácsony van most,
Akaszd fel gyorsan véres fringád.
És tárd ki két karod hazafelé,
Hátha a sóhaj hazáig repül.
Nem lázadunk már, csak imádkozunk,
Csöndes a lelkünk mélyen, legbelül.
Elfelejtünk mindent, ami rossz volt,
Tévedtünk szörnyen, ez a mi hibánk.
Akaszd fel, bajtárs – karácsony van most,
Akaszd fel gyorsan véres fringád.
Idehallik még a plávai harc,
Éjjel szikrázik még az ég alja,
De azt szeretnők, hogy minden gránát
Oly könnyű legyen, mint egy hólabda.
Ne érje azt, aki eddig állta,
Aki annyi harczot végigcsinált.
Akaszd fel, bajtárs – karácsony van most,
Akaszd fel gyorsan véres fringád.
Ragyogj fel végre, te csodás csillag,
Királyok várnak, királyok kérnek,
S ne hadd, hogy mind-mind elpusztuljanak
Szegény megkínzott, kimerült népek.
Aki szenvedett és aki harczolt,
Kész arra, hogy mindent megbocsájt,
Akaszd fel, bajtárs – karácsony van most,
Akaszd fel gyorsan véres fringád.
S jövő ilyenkor, ha majd visszagondolsz,
S meleg szobákból nézed a havat,
A szenvedésből csak a glória
És a sok hosszú, szép mise marad.
Terád lesz büszke az egész falu,
Téged fog körül a kicsi család.
Akaszd fel, bajtárs, béke van máma,
Akaszd a szegre véres fringád!”

Közvetlenül a negyedik háborús karácsony előtt, 1917. december 22-én – felcsillantva a háború befejezésének lehetőségét – Breszt-Litovszkban Szovjet-Oroszország és a központi hatalmak képviselői béketárgyalásokat kezdtek, amiről a Pesti Napló is beszámolt:

„Három karácsony elé nézett békereményekkel minden hadba vonult ország népe. Háromszor foszlottak szét a remények. A negyedik háborús karácsony előtt azonban már hatalmas erőre kaptak a békevágy hullámai […] Szombaton, december 22-én délután négy órakor megindultak a béketárgyalások a központi hatalmak és az orosz kormány kiküldöttei között. A béketárgyalások megszokott, hosszadalmas ceremóniáit ezúttal mellőzték.”

A béke beköszöntére azonban még nagyon sokat kellett várni…

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2019. december 14-i számában.)