2020. szeptember 06., 09:05
Ha egy jó barát végleg távozik, felerősödnek az emlékek róla. Két kép: az 1990-es években ülünk egymás mellett egy Magyarországra tartó autó hátsó ülésén, valami felolvasásra megyünk. A pénzre terelődik a szó, derűsen mondom, egy fillér sincs nálam, egy kávét sem tudok venni. Fiatalon még tud derülni ilyesmin az ember. Megállunk valahol, kiszállunk megmozgatni elgémberedett lábainkat, hideg van, zsebre dugom a kezem. Meglepődve észlelem, hogy egy csomó százforintos érme lapul benne. Bogdán persze tagadja, hogy köze lenne a dologhoz, pedig ha csoda nem történt, csakis ő lehetett. Igen finom ujjai voltak, hogy észrevétlen meg tudta tenni. Másik kép: többen ülünk egy kocsmában, Bogdán az oroszországi útjáról mesél. Jó volt, szép volt, csak néhány útitársának ellopták a pénzét. De nem az övét, vele ez nem megy, ő ismeri a regulát: utazás közben a pénznek a zokniban a helye! Vigyorgunk, Bogdán bosszúsan felemeli mutatóujját, sztentori hangon újfent kinyilvánítja: ha úton vagy, a pénznek a zokniban a helye! Épp akkor mindenki elhallgat a helyiségben, a kocsma néma csendjében profetikus intelemként dörögnek Bogdán szavai. Nem is indul újra a beszélgetés sehol, mindenki gondolkodóba esik, még a csapos is magába száll. Lehetséges, azóta jóval több turistának van dudor a zoknijában.
Kevés olyanról tudok, aki idős korában is fiatalos kópésággal szeret játszani. Bogdán László közéjük tartozott. Ötven-hatvan-hetven évesen is fiatal tudott maradni, úgy tűnt, kimeríthetetlen energiaforrással rendelkezik. Folyton kereste és meg is találta a közös hullámhosszt a nála fiatalabbakkal.
Sokat írt, nála termékenyebb író nem sok élt errefelé. Létformája volt az írás. Mintha így próbálta volna megszelídíteni az elvadult, megvadult dolgokat. Érthetővé tenni az érthetetlent, elviselhetővé az elviselhetetlent. Mintha betűkből font kötőfékkel megzabolázható lenne a veszettül hánykolódó világ. „Innék, ha nem kellene írnom, / Elhülyült, vándor, a világ!” – írta 2018- ban megjelent A démon Berlinben című verskötetében.
Lenyűgöző olvasottsággal rendelkezett, gyakran hosszan fejből idézett könyvekből. Dupla sorban álltak a könyvek a könyvszekrényeiben, s még a mosdóba is könyvespolcokat szerelt fel. Legalább annyira élt a könyvek világában, mint a valóságban. Vérbeli író volt.
Egy író nem hal meg igazán, ha az utókor olvassa műveit. Bogdán László imponáló életművet hagyott maga után. Számos verseskönyvet, számos prózakötetet. Otthonosan mozgott mind a két műfajban. Beleásni magunkat ezekbe felér egy felfedezőúttal, melynek során találkozhatunk hajmeresztő és humoros, elgondolkodtató és tragikus dolgokkal egyaránt. Néha akár magunkra is lelhetünk az elveszettségben.
Bogdán László elment ebből a világból, amelyben szavai szerint „Mint egy gömbben, jelen van minden, / Csak épp nem lehet hozzáférnem.” Ott van már a régen eltávozott játszótársak között, akiket annyit emlegetett, akikről írt is. Ahogy ismerem, időnként odaát is kieszel egy-egy kópéságot.
Róla szóló emlékeimre jól vigyázok. Talán a zoknimba kéne dugnom őket, nehogy jártomban-keltemben kámforrá váljanak.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. augusztusi számában)
