

Ha egy jó barát végleg távozik, felerősödnek az emlékek róla. Két kép: az 1990-es években ülünk egymás mellett egy Magyarországra tartó autó hátsó ülésén, valami felolvasásra megyünk. A pénzre terelődik a szó, derűsen mondom, egy fillér sincs nálam, egy kávét sem tudok venni. Fiatalon még tud derülni ilyesmin az ember. Megállunk valahol, kiszállunk megmozgatni elgémberedett lábainkat, hideg van, zsebre dugom a kezem. Meglepődve észlelem, hogy egy csomó százforintos érme lapul benne. Bogdán persze tagadja, hogy köze lenne a dologhoz, pedig ha csoda nem történt, csakis ő lehetett. Igen finom ujjai voltak, hogy észrevétlen meg tudta tenni. Másik kép: többen ülünk egy kocsmában, Bogdán az oroszországi útjáról mesél. Jó volt, szép volt, csak néhány útitársának ellopták a pénzét. De nem az övét, vele ez nem megy, ő ismeri a regulát: utazás közben a pénznek a zokniban a helye! Vigyorgunk, Bogdán bosszúsan felemeli mutatóujját, sztentori hangon újfent kinyilvánítja: ha úton vagy, a pénznek a zokniban a helye! Épp akkor mindenki elhallgat a helyiségben, a kocsma néma csendjében profetikus intelemként dörögnek Bogdán szavai. Nem is indul újra a beszélgetés sehol, mindenki gondolkodóba esik, még a csapos is magába száll. Lehetséges, azóta jóval több turistának van dudor a zoknijában.
Kevés olyanról tudok, aki idős korában is fiatalos kópésággal szeret játszani. Bogdán László közéjük tartozott. Ötven-hatvan-hetven évesen is fiatal tudott maradni, úgy tűnt, kimeríthetetlen energiaforrással rendelkezik. Folyton kereste és meg is találta a közös hullámhosszt a nála fiatalabbakkal.
Sokat írt, nála termékenyebb író nem sok élt errefelé. Létformája volt az írás. Mintha így próbálta volna megszelídíteni az elvadult, megvadult dolgokat. Érthetővé tenni az érthetetlent, elviselhetővé az elviselhetetlent. Mintha betűkből font kötőfékkel megzabolázható lenne a veszettül hánykolódó világ. „Innék, ha nem kellene írnom, / Elhülyült, vándor, a világ!” – írta 2018- ban megjelent A démon Berlinben című verskötetében.
Lenyűgöző olvasottsággal rendelkezett, gyakran hosszan fejből idézett könyvekből. Dupla sorban álltak a könyvek a könyvszekrényeiben, s még a mosdóba is könyvespolcokat szerelt fel. Legalább annyira élt a könyvek világában, mint a valóságban. Vérbeli író volt.
Egy író nem hal meg igazán, ha az utókor olvassa műveit. Bogdán László imponáló életművet hagyott maga után. Számos verseskönyvet, számos prózakötetet. Otthonosan mozgott mind a két műfajban. Beleásni magunkat ezekbe felér egy felfedezőúttal, melynek során találkozhatunk hajmeresztő és humoros, elgondolkodtató és tragikus dolgokkal egyaránt. Néha akár magunkra is lelhetünk az elveszettségben.
Bogdán László elment ebből a világból, amelyben szavai szerint „Mint egy gömbben, jelen van minden, / Csak épp nem lehet hozzáférnem.” Ott van már a régen eltávozott játszótársak között, akiket annyit emlegetett, akikről írt is. Ahogy ismerem, időnként odaát is kieszel egy-egy kópéságot.
Róla szóló emlékeimre jól vigyázok. Talán a zoknimba kéne dugnom őket, nehogy jártomban-keltemben kámforrá váljanak.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. augusztusi számában)
Túl nagy az ökológiai lábnyomod. Te egy baromi nagy ökológiai lábnyom vagy, agyontaposod a szeretteidet.
- Na, jól van, széndioxidot lélegzek ki, azt is hagyjam abba? Az lenne az abszolút „zero waste”.
- Ha jól látom, Magyarországról posztolsz. Akkor fehér vagy, ráadásul profilképed alapján férfi is - tehát a legbűnösebb lény a Földön. Szóval nem lenne kár érted.
…Ha Bori Imréről beszélünk, mi a legfontosabb? Írt egy külön könyvet rólunk. Számba vett bennünket, rendszerezett bennünket, öntudatossá tett bennünket. De ha nem lennénk ennyire szubjektívek, akkor láthatnánk, ennél sokkal többet tett. Olyan művet épített, amely a mi városunk is, bennünket is befogadott, de olyan város, amely továbbépíthető, amelynek utcái többfelé nyílnak, és helyet adnak újabb épületeknek is. Szinte kínálják a továbbépítés lehetőségét.
A XVIII. században emelt, egykori Lénárd-féle magánház helyén épült palotában kapott helyet a Magyar Szó szabadkai szerkesztősége, akkor már ötvennél is több éve. A nehéz vaskapun belépve mindig hűvösség fogadott, a négyszögletes belső udvartól kétszárnyú ajtó választotta el a szárazkapu-bejáratot, amelyben balra fordulva lehetett feljutni az épületbe.
Több korban is ismertem Bori Imrét. Talán pontosabb leszek, ha hozzáteszem, hogy e korok között akadtak olyanok is, melyekben inkább tudtam róla, mint ismertem. Így például gimnazista koromban, Becskereken. Egy ideig Vigh István volt a magyartanárom (és osztályfőnököm is). Ő többször említette Bori Imrét – főiskolai évfolyamtársát.
Dr. Bori Imre Tanár Úrral való személyes ismeretségem a Magyar Tanszékre való beiratkozásommal kezdődött. Így nekem is – mint ahogy a nagyszámú, szűkebb és tágabb pátriánkban szorgoskodó magyartanárnak, újságírónak, írónak, költőnek, irodalom- és színházkritikusnak, művészet- és művelődéstörténeti szakembernek – a tanárom lett.
„…Jókai írófejedelemmé tudott válni: megvolt hozzá a népszerűsége és a közönsége, s nagyon körültekintően vigyázott is magára, hogy megalapozza és növelje ezt a popularitást” – meséli Jókai Mórról Szilágyi Márton magyar irodalomtörténész. A reformkor közkedvelt szerzőjének írásai ma is kihatnak, meghatározzák irodalmunkat. Szilágyi Mártonnal együtt emlékeztünk a 120 éve elhunyt íróra: beszélgettünk a költészetéről, az írói karrierjéről, de még a Petőfivel ápolt barátsága is szóba került.
Egyszer aztán Bori tanár úr azzal jött be az órára, hogy mindenki kerítsen egy papírlapot, majd firkantsa rá, mi jut eszébe arról, hogy: HÍD. Különben ha valakinek nincs kedve hozzá, nem muszáj. Úgy emlékszem, mindenkinek volt kedve. Gondom, azt mindenki tudta, ha nem is olvasta folyton, hogy létezik ezzel a névvel Újvidéken egy folyóirat, amelyiket a két világháború közt alapítottak, elhamvadt a második világégésben, hogy később újrainduljon. Felröppenjen vörös főnixként a felszabadulás után.
Az ún. szlovenszkói magyar irodalom egyik első halottja volt Mihályi Ödön. Négy év után követte a még a nagy háborúban tüdőlövést kapott Merényi Gyulát, s majd őt is négy évre rá követi Jarnó József (róla majd májusban). Mindhárman szorosan kötődtek Kassához, köteteik java is itt jelent meg.
Egy nyáron apósom-anyósom gyógyfürdőbe utazott, ránk hagyták a házat, amelyet Klebersberg Kunó kultuszminisztersége idején a falusi tanítóknak építettek. Feleségem tervbe vette, hogy kimeszeljük a konyhát. A szomszéd parasztasszonyhoz fordultunk mészért. „Mesz köll? Adok, amennyi köll” – mondta, bizonyítva jó szándékát és a nyelvjárásgyűjtők igazságát is: a mész főnév szerte az országban mesz alakban él.
Ezelőtt húsz évvel – de harminccal végképp – semmi esélyét nem láttam annak, hogy legyen majd egy egész Kárpát-medencét átfogó irodalmi lap, amely magyar nyelven, magyar kortársakat fog közölni és olykor személyesen – de virtuálisan gyakrabban – szorosabbra fűzi annak a szövetnek a szálait, amit magyar irodalomnak nevezünk. Persze, nemcsak irodalomnak, hanem kortárs magyar kultúrának is. 50 lapszám a bizonyítéka ma, hogy ez nem csak az én vágyam volt, hanem sokunké: és be is teljesült.