2023. december 22., 19:19
Nem asszisztálok – olvasom Petri György egyik megragadó válaszát egy interjúban. Ezt a dacos szembenállását emeljük ki újra és újra, mert valamiért mindig aktuális.
Az olyan kifejezések, tételmondatok, mint a Nem asszisztálok, jellegzetessé tették Petri stílusát – ám ezzel az állítással máris vitatott területre érkezünk, hiszen akárcsak egy megemlékező írásban is, el kell tudnunk választani az alkotót a műtől, a szubjektumot a verstárgytól. De tudjuk, hogy ez milyen nehéz. Petri esetében sincs könnyű dolgunk, különösen, hogy miközben a magyar kulturális és irodalmi életben igazi kultikus alkotóvá vált (és bizton mondhatjuk, hogy ma is az), magánélete romokban hevert. Népszerűségét, úgy hiszem, ez a létben és poézisben egyaránt kifejezésre jutó ellenszenve, a meg nem alkuvásból eredő sajátos létélménye (hogy a pokoljárás közben elérjen a napsütötte sávig) biztosítja ma is.
1943. december 22-én született, ami azt jelenti, hogy ma lenne 80 éves. Vajon mit adott volna számára a 80 év– efelől kellene ennek a kerek évfordulónak a jelentőségét végiggondolnunk. S ha már ilyen közeli a születésnap időpontja Krisztus születéséhez, óhatatlanul elkezdjük életeseményeit ebből kiindulóan is vizsgálni. Jóllehet Petrinek nem volt vallásos élménye, sőt a pusztulás elkerülhetetlenségének gondolatával idejekorán számot vetett, az üdvözítés helyett többször szólított fel arra verseiben, hogy ürítsük fenékig a keserű poharat, azaz szembesüljünk életünk nehézségeivel, tanuljuk meg szeretni a rosszat. Úgy is mondhatjuk, hogy illúziók nélkül élt. Magyar művész még nem mondott el műveiben annyi rosszat önmagáról, mint Petri György, ezzel a könyörtelen létbevetettségével vált az irodalom megkerülhetetlen figurájává.
A misztikus fogalmak helyett számára a hétköznapiasságból adódó konkrét létélmények a meghatározóak, mégis, költészetében fontos helyet kapnak istenes versei is.
1943. december 22-i dátumra, mint a „Joszip és Jézus közötti” születésnapi időpontra verseiben többször találhatunk utalást, noha vallja: a költőknek első sorban belső kora, saját ideje van. Realista életidejében a születés után hamar utolérik az első tragédiák. Másfél éves, amikor hivatalnok édesapját elveszíti, s ettől kezdve az irodalmat kedvelő édesanyja nevelte. Barátai visszaemlékezéseiből tudjuk, Petrit már gyerekkorától jellemzi a nyitottság, értelem, intellektus; később mindegyre a filozófiai értelemben vett megérteni akarás hajtja:
Miért is vállalkozom mégis a reménytelennek tűnő feladatra, hogy kifejtsem a líra általános elméletét? Indítékom meglehetősen egocentrikus: szeretném megérteni, hogy tulajdonképpen mit és miért csinálok közel harmincöt éve.
Ugyanakkor verseit kordokumentumként olvashatjuk, mivel megjelenésüket, fogadtatásukat nagyban meghatározta a Kádár-kor, a rendszerváltásig művei csak szamizdatban jelentek meg. Hogyan dolgozik Petri ezzel a tapasztalattal, azt jól tükrözi, hogy az utolsó pályaszakaszában is Amíg lehet címmel jelent meg kötete. A határok közé szorított életút tapasztalatai ezek.
Dacára annak, hogy éppen azt hajtotta végre a költészetével, amire ma várunk: a kiüresedett költészetet új tartalommal töltötte meg. Egyébként is az tudott lenni, aki lenni szeretett volna. Minden nagy formátumú személyiségnek ez a titka, létezésükben ez a misztikum.
Petri György költőnek a földi létezéssel immár semmi dolga nincsen, halálával viszont nekünk kell kezdeni valamit – írta a 70. évforduló idején Keresztúry Tibor.
A gondolatot Pál András és Rozs Tamás Petri György a Radnóti Színházban rendezett fontos műsorában a Kezdhetek folytatódni címválasztással vezette át a jelenünkbe. Egyébként, Petri alkatához, költészetéhez mindig is közelebb állt a halál, halálversek sorozatát írta meg; dokumentálta végnapjait. Az alkoholizmusról tervezett esszéje arról tanúskodik, az élet lehetséges minőségei közül a meghatározónak látott alantas és katasztrofikus az ő szenvedélye. Nem véletlenül mondta magáról: én vagyok az egyetlen radikális költő Magyarországon. A másik nagy radikális költő ebben a korszakban Tandori Dezső volt. A két költőtárs barátságához több szöveg is kapcsolódik, de éppen Petri hagyatékából került elő az utolsó Tandori-verse Búcsúsorok… címmel. A vers egyben a költő utolsó alkotásainak is egyike lehet, ahol érdekes ars poeticát fogalmazott meg a kettős utalással:
Dezső, az eltandorithatatlan,
Gyuri, az eltántoríthatatlan.
Petri radikalizmusában első volt az intellektus gyarapítása céljának, fontos volt számára, hogy univerzálékat tegyen tárgyává, teszem azt: szabadság, szerelem, természet, élet, halál, boldogság, boldogtalanság. Ezeket nevezném én az élet „építőkockáinak”, vállalva az építőkocka kifejezéssel a művészet játék mivoltára való utalást is.
Ezekből az építőkockából úgy kezdett el verset írni, hogy vallotta: Nekem nincs tudattalanom. Nincsenek elfojtásaim, csak civilizált vagyok észszerű belátásból.
Ha értékek felől közelítünk hozzá (ő maga is szerette ütköztetni verseiben az értékvilágokat), azt mondhatjuk, Petri eredeti és őszinte volt, a meg nem alkuvás költője tudott lenni a legnehezebb korszakban. Ezt kell ma valahogyan újratanulnunk tőle.
