

Az előadások fogadtatásáról a versvándor elmondta, nyolc éve, amióta versműsoraival járja a Kárpát-medencét, azt tapasztalja, hogy a puszta szónak ereje van a digitális eszközök használata nélkül is, működik az, hogy valaki elmond egy történetet. Szerinte „el vannak szokva a gyerekek a történetmeséléstől. Nincs idő erre. A szegény tanároknak sincs idejük mélyebben belemenni egy-egy témába, és valószínűleg otthon sem szakítanak erre időt. A gyerek lelke pedig ki van éhezve erre, hogy hallja például egy olyan barátságnak a történetét, amely példaértékű és időtálló. Mert az egy dolog, hogy itt van Petőfi és Arany, a két nagy költő, de ezt le kell hozni a gyerek szintjére és az olyan felnőtt szintjére, aki nem foglalkozik irodalommal. Azt hiszem, hogy kellenek azok a történetek, amelyek megsimogatják az ember lelkét, amelyek példát mutatnak, amelyekből lehet tanulni, és amelyek mellé oda lehet állni”.
Tóth Péter Lóránt a négy nap alatt előadását mintegy 1300 gyerekhez és felnőtthöz juttatta el. A produkciót rendhagyó módon Reményik Sándor A sírtól a bölcsőig című versével indítja, majd saját történeteket is belefűz a narrációba. „Ebből aztán kibontom a többit. Beszélek a két költőnek a színészethez való viszonyáról, hogy mindketten színészek akartak lenni, de annak csapnivalóak voltak – ezzel kapcsolatban vannak fennmaradt humoros történetek. Mindkét költő életében volt egy-egy olyan szakasz, amikor a kikövezett útról el mertek menni másfele. Mertek befele figyelni, mertek hallgatni a lelkük sugallatára. Ez egy kézzelfogható mai történet, hogy figyeljünk arra, mit mond belül a lelkünk, mert ezek a költők is próbálkoztak másféle utakkal is.”


Az előadásban ezután a levelek következnek, amelyeket egymásnak írtak. Tóth Péter Lóránt szerint ezeken átsüt a szeretet, a megismerkedés vágya, az egymás elismerése. „Azt is elmesélem, hogy mi történt abban a tíz napban, amikor Petőfi Aranyéknál vendégeskedett. Az előadást úgy építem fel, hogy a ma emberéhez szóljon. Fontos, hogy mi volt a múltban, de ha nincs meg a kapocs a mával, akkor az unalmas, okoskodó, ismeretterjesztő. Éppen ezért minél több kapcsolódási pontot kell felmutatni a mával” – foglalta össze az előadóművész.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. októberi számában)
Túl nagy az ökológiai lábnyomod. Te egy baromi nagy ökológiai lábnyom vagy, agyontaposod a szeretteidet.
- Na, jól van, széndioxidot lélegzek ki, azt is hagyjam abba? Az lenne az abszolút „zero waste”.
- Ha jól látom, Magyarországról posztolsz. Akkor fehér vagy, ráadásul profilképed alapján férfi is - tehát a legbűnösebb lény a Földön. Szóval nem lenne kár érted.
…Ha Bori Imréről beszélünk, mi a legfontosabb? Írt egy külön könyvet rólunk. Számba vett bennünket, rendszerezett bennünket, öntudatossá tett bennünket. De ha nem lennénk ennyire szubjektívek, akkor láthatnánk, ennél sokkal többet tett. Olyan művet épített, amely a mi városunk is, bennünket is befogadott, de olyan város, amely továbbépíthető, amelynek utcái többfelé nyílnak, és helyet adnak újabb épületeknek is. Szinte kínálják a továbbépítés lehetőségét.
A XVIII. században emelt, egykori Lénárd-féle magánház helyén épült palotában kapott helyet a Magyar Szó szabadkai szerkesztősége, akkor már ötvennél is több éve. A nehéz vaskapun belépve mindig hűvösség fogadott, a négyszögletes belső udvartól kétszárnyú ajtó választotta el a szárazkapu-bejáratot, amelyben balra fordulva lehetett feljutni az épületbe.
Több korban is ismertem Bori Imrét. Talán pontosabb leszek, ha hozzáteszem, hogy e korok között akadtak olyanok is, melyekben inkább tudtam róla, mint ismertem. Így például gimnazista koromban, Becskereken. Egy ideig Vigh István volt a magyartanárom (és osztályfőnököm is). Ő többször említette Bori Imrét – főiskolai évfolyamtársát.
Dr. Bori Imre Tanár Úrral való személyes ismeretségem a Magyar Tanszékre való beiratkozásommal kezdődött. Így nekem is – mint ahogy a nagyszámú, szűkebb és tágabb pátriánkban szorgoskodó magyartanárnak, újságírónak, írónak, költőnek, irodalom- és színházkritikusnak, művészet- és művelődéstörténeti szakembernek – a tanárom lett.
„…Jókai írófejedelemmé tudott válni: megvolt hozzá a népszerűsége és a közönsége, s nagyon körültekintően vigyázott is magára, hogy megalapozza és növelje ezt a popularitást” – meséli Jókai Mórról Szilágyi Márton magyar irodalomtörténész. A reformkor közkedvelt szerzőjének írásai ma is kihatnak, meghatározzák irodalmunkat. Szilágyi Mártonnal együtt emlékeztünk a 120 éve elhunyt íróra: beszélgettünk a költészetéről, az írói karrierjéről, de még a Petőfivel ápolt barátsága is szóba került.
Egyszer aztán Bori tanár úr azzal jött be az órára, hogy mindenki kerítsen egy papírlapot, majd firkantsa rá, mi jut eszébe arról, hogy: HÍD. Különben ha valakinek nincs kedve hozzá, nem muszáj. Úgy emlékszem, mindenkinek volt kedve. Gondom, azt mindenki tudta, ha nem is olvasta folyton, hogy létezik ezzel a névvel Újvidéken egy folyóirat, amelyiket a két világháború közt alapítottak, elhamvadt a második világégésben, hogy később újrainduljon. Felröppenjen vörös főnixként a felszabadulás után.
Az ún. szlovenszkói magyar irodalom egyik első halottja volt Mihályi Ödön. Négy év után követte a még a nagy háborúban tüdőlövést kapott Merényi Gyulát, s majd őt is négy évre rá követi Jarnó József (róla majd májusban). Mindhárman szorosan kötődtek Kassához, köteteik java is itt jelent meg.
Egy nyáron apósom-anyósom gyógyfürdőbe utazott, ránk hagyták a házat, amelyet Klebersberg Kunó kultuszminisztersége idején a falusi tanítóknak építettek. Feleségem tervbe vette, hogy kimeszeljük a konyhát. A szomszéd parasztasszonyhoz fordultunk mészért. „Mesz köll? Adok, amennyi köll” – mondta, bizonyítva jó szándékát és a nyelvjárásgyűjtők igazságát is: a mész főnév szerte az országban mesz alakban él.
Ezelőtt húsz évvel – de harminccal végképp – semmi esélyét nem láttam annak, hogy legyen majd egy egész Kárpát-medencét átfogó irodalmi lap, amely magyar nyelven, magyar kortársakat fog közölni és olykor személyesen – de virtuálisan gyakrabban – szorosabbra fűzi annak a szövetnek a szálait, amit magyar irodalomnak nevezünk. Persze, nemcsak irodalomnak, hanem kortárs magyar kultúrának is. 50 lapszám a bizonyítéka ma, hogy ez nem csak az én vágyam volt, hanem sokunké: és be is teljesült.