Irodalmi Szalon-estekkel, író-olvasó találkozókkal, koncertekkel, zenés könyvbemutatókkal, kiállítással érkezett a 7. Csíkszeredai Könyvvásárra a Petőfi Kulturális Ügynökség szervezésében az Erdélybe második alkalommal ellátogató Irodalmi Karaván. Ennek keretében beszélgetett Juhász Anna irodalmár Nagy Koppány Zsolt József Attila-díjas, Térey-ösztöndíjas íróval, szerkesztővel és Farkas Wellmann Endre József Attila-díjas, Térey-ösztöndíjas költővel, szerkesztővel legutóbbi köteteikről, írásról, mesterekről és tanításról.
A beszélgetés során azokat a szálakat próbálta felfejteni Juhász Anna, amelyek a két szerzőt összekötik. Hiszen mindketten Marosvásárhelyen születtek, mindketten ugyanabba a gimnáziumba jártak Székelyudvarhelyen, és mindketten szerkesztői voltak ugyanannak az iskolaújságnak ifjúkorukban. De a későbbiekben is tartották a kapcsolatot, követték egymás pályafutását, kollégák is voltak, és mindketten egyazon évben kapták meg a József Attila-díjat. Ez volt viszont az első alkalom, hogy egy nyilvános pódiumbeszélgetésen együtt láthattuk, hallhattuk őket, amint alkotói világukról vallanak.
„Úton vagyunk, mert ez egy úgynevezett Irodalmi Karaván utazás, ahol minden nap másik állomáson, más iskolában, más helyszínen, más szerzőkkel beszélgetünk arról, ami minket összekapcsol: az irodalomról” – vezette fel beszélgetést Juhász Anna, majd arra kérte a két szerzőt, hogy meséljenek azokról a személyekről, akik a munkásságukban meghatározó volt.
Nagy Koppány Zsolt Tamási Áront nevezte meg, ugyanis – mint elhangzott – egy gyermekkori traumája kötődik hozzá. „Tudjuk, hogy ezek a gyermekkori traumák aztán végelláthatatlan könyveket szülnek az írókban. Kicsit korán kezdtem el olvasni Tamási Áronnak az Ábelét, második osztályos voltam, és nem fért a fejembe, hogy ha Tamási Áron a szerzője és egyes szám első személyben szólal meg a narrátor, akkor miért Ábelnek hívják azt az egyes szám első személyben megszólaló narrátort? Körülbelül tíz másodpercnyi rémült és megfoghatatlan elmejáték után úgy éreztem, hogy meg fogok bolondulni, és sírva kiszaladtam édesanyámhoz, aki magyartanárnő, hogy megkérdezzem tőle, hogy hogy van ez, hogy most Tamási írja Ábelt, netán Ábel írja Tamásit, vagy esetleg ugyanazok a személyek. Anyu megpróbálta elmagyarázni, hogy mi az összefüggés az elbeszélő, a narrátor és a szerző között, de ezek egyszer és mindenkorra összezavarodtak a fejemben, és talán ez eredményezi, hogy mind a mai napig megpróbálom ezt tisztázni az irodalom segítségével, hogy ki beszél a szövegben, vajon én vagyok-e az elszenvedője az általam egyes szám első személyben leírt történeteknek, például az Apucifocinak is.”
Farkas Wellmann Endre kiemelte, két mestere volt: Faludy György és Szőcs Géza. Mindkettőjükben azt szerette, hogy két olyan szintetizáló elméje volt a magyar irodalomnak, akiktől nagyon tömény formában nagyon sok mindent meg lehetett tanulni. „Sokszor egy-egy beszélgetés bármelyikükkel, többet segített, mint egy félévnyi olvasás otthon a szobámban. Szőcs Gézával töltöttem több időt, nagyon sokat utaztunk együtt, és ezek mind csodálatos irodalmi szemináriumok voltak, úgyhogy hála Istennek megadatott nekem nagyon sok mindent személyesen is tanulni a mestereimtől.”
Mindkét szerző mások szövegeivel is foglalkozik, szerkesztenek és tanítanak is. És míg az alkotás egy befelé forduló folyamat, a tanítással kifelé kell nyitni – fogalmazott Juhász Anna.
Nagy Koppány Zsolt úgy véli, az írás tanítása olyan körülmények, olyan szellemi környezet megteremtésének az igyekezete, amelyben a magától feltörő tehetség jól érzi magát. „Természetesen, vannak a szakmának megtanulható trükkjei. Hogy mi a prózai mondatnak a ritmusa, hány szó kell egy adott mondatba, hol rontja el az ember, ha még beleír egy jelzőt, vagy hol lesz kevés, nem lehet megtanulni, de addig mindent meglehet a stilisztikáról és csomó mindenről.”
Farkas Wellmann Endre rámutatott, hogy oktatás és tanítás között óriási különbség van. Mint mondta, azért hagyta ott a tanügyet, mert ott azt várják el, hogy keretek között oktasson a tanár. „Én hiszek abban, hogy művészeti tárgyakat pláne csak tanítani lehet, és tanítani egyedül, a jézusi értelemben lehet. Az, hogy technikailag ismereteket tolmácsolsz a katedráról, az egy olyan fajta szükséges rossz, amiben ráadásul nem is önmagadat követed, hanem egy bizonyos tantervet, amit nem is te állítottál össze. Ha attól eltérsz, annak van egy kettős felelőssége, hogy vajon azzal, amit helyette tanítasz, a diákod többre megy-e, és nem-e szúrsz ki vele, mivel abból kell vizsgáznia, amit a tantervben előírnak. Az alkotói oldala már izgalmasabb, mert ezt látom összefüggésben a tanítással. A tanítónak az a dolga, hogy világot gyújtson az embereknek a lelkében, hogy próbálja meg a legjobb tudása és lelkiismerete szerint jobbá tenni annak az életét, akit tanít.” Hozzátette, a szerkesztői munka ugyanennek a visszatükröződése másik oldalról, hogy „a saját magad iránt támasztott elvárások, esztétikai mérce értelmében megítélsz dolgokat. Találkozol különböző szövegekkel, amelyekről a legjobb lelkiismereted szerint kijelentesz dolgokat, értékítéleteket fogalmazol meg, és ennek függvényében ezekkel a szövegekkel történik, vagy nem, valami.”
Juhász Anna arra is rákérdezett, hogy milyen az, amikor még nem öltenek könyvformát a szövegek, az, amikor még egyedül van a szerző ezekkel? Endre elmondta, nehéz erre válaszolnia, mert bizonyos tekintetben nem ismer önmagára. A Néró-versei megírásakor például teljesen más alkotói, szöveglétrehozói módszere volt, mint amikor a legutóbbi kötete verseit megírta. Akkor papírfecnikre jegyezgette le a gondolatait, később ezeket összerendezve szép lassan összeálltak a versek, a kötet anyaga. A tavaly megjelent Hannibal-verseket tartalmazó könyve másképp született. „Leültem, megírtam egy kötettervet, ezt nagy szigorúsággal betartottam, tudtam, hogy mennyi időm van rá, mit akarok írni, volt egy nagyon világos rácsszerkezet előttem, és szépen kitöltöttem a pontokat rajta. Ezért mondtam, hogy nehéz, mert nem tudom, hogy melyik az igazi alkotói énem. Ez, vagy az, aki az előző verseimet írta, vagy az, amikor még korábban nagyon szerettem kávéházakban, kocsmákban írni, szinte bármilyen körülmények között, és többé-kevésbé sikerült szövegek jöttek létre. Nem tudom, hogy ez fejlődés-visszafejlődés, vagy egyenesen aljasság, amikor az ember leül és munkaterv-szerűen képes megírni egy verseskönyvet.” Zsolt hangsúlyozta, ő határozottan elutasítja a prózaírásban a hópihe-módszert, azt, hogy a szerző eltervezi a regény elejét, közepét, végét, bővítgeti, rövid vázlattal indít és abból nő ki az egész. „Ez nem fér össze azzal az extatikus örömmel, amit egy regényírás tud nyújtani a szerzőnek, és remélhetőleg az olvasónak maga az olvasás. Sosem tervezem, hanem az alapgondolatot elindítom, és hagyom, hogy történjen. Nyilván, amikor kötetet kell összeszerkeszteni rövidebb írásokból, érvényesül néhány szerkesztői megfontolás, de annak már nincs köze az alkotáshoz, az már szerkesztés.”
A közönségtalálkozón Farkas Wellmann Endre a Hannibal Lecter levelei Clarice Startling ügynökhöz című kötetéből olvasott fel, Nagy Koppány Zsolt pedig az Apucifoci című kötetének egyik történetébe avatta be a jelenlevőket.
A beszélgetés végén Juhász Anna úgy összegzett: „két teljesen más hangon megszólaló alkotó vagytok, de mégis ugyanarról írtok: az életről.”
