

Ebben a hasadozott, információkáoszos világban sokszor úgy tűnik, semmi sincs már a helyén – és valóban nincs is. Eltűnnek az emlékek és a hagyományok, szétbomlanak a családok, évezredek tudása és bölcseletei válnak pillanatok alatt elfeledetté, átírtakká, újraértelmezettekké. Nem találjuk a helyünket, s lassan már azt sem fogjuk tudni, fiúk vagyunk-e vagy lányok… Ez a ránk erőltetett helyzet pedig bizonytalanná, neurotikussá tesz, hiszen tudjuk, az ember akkor van igazán harmóniában, akkor tud értékes és hasznos lenni, ha egyensúlyban van önmagával, ha ismeri a gyökereit, tudja, hogy hova tartozik.
Itt az esztendő vége, ilyenkor sok minden megjelenik a karácsony témájáról: millió elhasznált, de mutatós frázis, a valóságtól elrugaszkodó kijelentések és megállapítások, „pozitív” képek. Valójában csak a novembertől tartó rohanási és bevásárlási láz utáni összeroskadás az, amit ünnepnek hiszünk. Az ajándékokba évközben is „belefulladunk”, és nincs semmi, ami meglepetést szerezne, vagy amivel másokat meglephetnénk. Persze az előbbi mondat írói túlzás, mert vannak még meglepetések, és vannak szépen megtartott ünnepek. A hozzánk elérő világhírek és napi információbombák azonban szétrombolják a lelki békénket, kifelé irányítják a figyelmünket. A figyelmünket, amit már nem vagyunk képesek tartósan és hosszabban fenntartani az agyunkba hatoló programozás miatt.
A karácsony a csillogás és a nagy evés-ivás-bulizás hármasán kívül a magány ünnepe is. Mert ezek a zajos külsőségek nem jók semmire. Nem vigasztalják meg a lelket, nem adnak feltöltődést, nem csillapítják lelki viharainkat, nem élesztik fel a kihűlt szerelmeket és nem támasztják fel a megszűnt szeretetet sem. Talán csak ideig-óráig. Persze meglehet, manapság már ez a rövidke idő is okozhat némi vigaszt.
Amikor karácsony szóba kerül, elsőként mindig gyerekkorom emlékei bukkannak fel. Amikor az egész konyhát betöltötte anyukám süteményeinek mennyei illata, s az ünnepet beragyogta izgatott, kedves arca, szőke hajfürtjeinek aranysága. Amikor Ádám, Éva délelőttjén átszaladt hozzánk a szomszéd néni, hogy hozzon egy bögrével a saját termésű öregbabjából. Mire nagyanyám egy tarisznya pucolt diót öntött szomszédasszonya kötényébe. Csacsogtak kicsit az utcakapuban családról, főzésről, ünnepről, erről-arról. Tenyerüket dörzsölgették a hidegben, aztán békés ünnepeket kívánva elváltak egymástól.
E napon dél után már nem volt ildomos más házát fölkeresni. Nem is jött az ünnepek alatt hozzánk az esti mendikásokon kívül senki sem. Igazi zárt családi ünnep volt az a régi. Együtt készülődtünk, várakoztunk, beszélgettünk. Nagyanyám almaillatú szobájában a régi kalendáriumokból olvasott, vagy az emlékeiből fölbukkanó történeteit osztotta meg velem. Miközben szavait hallgattam, el is felejtkeztem arról, milyen kíváncsi vagyok az ajándékomra, s hogy csak arra várok, hogy a másik szobába angyalszárnyán berepüljön az igazi Jézuska – akit persze édesanyám gondos kezei segítettek... Szebbek és értékesebbek voltak azok a percek minden más ajándéknál. Felejthetetlen pillanatok, melyek varázsát nem hozza már vissza semmi, csupán az emlékek őrzik hűségesen. Az emlékek, amelyeket módszeresen próbálnak kimosni a tudatunkból a „nemistudomkik”…
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. karácsonyi számában)
Túl nagy az ökológiai lábnyomod. Te egy baromi nagy ökológiai lábnyom vagy, agyontaposod a szeretteidet.
- Na, jól van, széndioxidot lélegzek ki, azt is hagyjam abba? Az lenne az abszolút „zero waste”.
- Ha jól látom, Magyarországról posztolsz. Akkor fehér vagy, ráadásul profilképed alapján férfi is - tehát a legbűnösebb lény a Földön. Szóval nem lenne kár érted.
…Ha Bori Imréről beszélünk, mi a legfontosabb? Írt egy külön könyvet rólunk. Számba vett bennünket, rendszerezett bennünket, öntudatossá tett bennünket. De ha nem lennénk ennyire szubjektívek, akkor láthatnánk, ennél sokkal többet tett. Olyan művet épített, amely a mi városunk is, bennünket is befogadott, de olyan város, amely továbbépíthető, amelynek utcái többfelé nyílnak, és helyet adnak újabb épületeknek is. Szinte kínálják a továbbépítés lehetőségét.
A XVIII. században emelt, egykori Lénárd-féle magánház helyén épült palotában kapott helyet a Magyar Szó szabadkai szerkesztősége, akkor már ötvennél is több éve. A nehéz vaskapun belépve mindig hűvösség fogadott, a négyszögletes belső udvartól kétszárnyú ajtó választotta el a szárazkapu-bejáratot, amelyben balra fordulva lehetett feljutni az épületbe.
Több korban is ismertem Bori Imrét. Talán pontosabb leszek, ha hozzáteszem, hogy e korok között akadtak olyanok is, melyekben inkább tudtam róla, mint ismertem. Így például gimnazista koromban, Becskereken. Egy ideig Vigh István volt a magyartanárom (és osztályfőnököm is). Ő többször említette Bori Imrét – főiskolai évfolyamtársát.
Dr. Bori Imre Tanár Úrral való személyes ismeretségem a Magyar Tanszékre való beiratkozásommal kezdődött. Így nekem is – mint ahogy a nagyszámú, szűkebb és tágabb pátriánkban szorgoskodó magyartanárnak, újságírónak, írónak, költőnek, irodalom- és színházkritikusnak, művészet- és művelődéstörténeti szakembernek – a tanárom lett.
„…Jókai írófejedelemmé tudott válni: megvolt hozzá a népszerűsége és a közönsége, s nagyon körültekintően vigyázott is magára, hogy megalapozza és növelje ezt a popularitást” – meséli Jókai Mórról Szilágyi Márton magyar irodalomtörténész. A reformkor közkedvelt szerzőjének írásai ma is kihatnak, meghatározzák irodalmunkat. Szilágyi Mártonnal együtt emlékeztünk a 120 éve elhunyt íróra: beszélgettünk a költészetéről, az írói karrierjéről, de még a Petőfivel ápolt barátsága is szóba került.
Egyszer aztán Bori tanár úr azzal jött be az órára, hogy mindenki kerítsen egy papírlapot, majd firkantsa rá, mi jut eszébe arról, hogy: HÍD. Különben ha valakinek nincs kedve hozzá, nem muszáj. Úgy emlékszem, mindenkinek volt kedve. Gondom, azt mindenki tudta, ha nem is olvasta folyton, hogy létezik ezzel a névvel Újvidéken egy folyóirat, amelyiket a két világháború közt alapítottak, elhamvadt a második világégésben, hogy később újrainduljon. Felröppenjen vörös főnixként a felszabadulás után.
Az ún. szlovenszkói magyar irodalom egyik első halottja volt Mihályi Ödön. Négy év után követte a még a nagy háborúban tüdőlövést kapott Merényi Gyulát, s majd őt is négy évre rá követi Jarnó József (róla majd májusban). Mindhárman szorosan kötődtek Kassához, köteteik java is itt jelent meg.
Egy nyáron apósom-anyósom gyógyfürdőbe utazott, ránk hagyták a házat, amelyet Klebersberg Kunó kultuszminisztersége idején a falusi tanítóknak építettek. Feleségem tervbe vette, hogy kimeszeljük a konyhát. A szomszéd parasztasszonyhoz fordultunk mészért. „Mesz köll? Adok, amennyi köll” – mondta, bizonyítva jó szándékát és a nyelvjárásgyűjtők igazságát is: a mész főnév szerte az országban mesz alakban él.
Ezelőtt húsz évvel – de harminccal végképp – semmi esélyét nem láttam annak, hogy legyen majd egy egész Kárpát-medencét átfogó irodalmi lap, amely magyar nyelven, magyar kortársakat fog közölni és olykor személyesen – de virtuálisan gyakrabban – szorosabbra fűzi annak a szövetnek a szálait, amit magyar irodalomnak nevezünk. Persze, nemcsak irodalomnak, hanem kortárs magyar kultúrának is. 50 lapszám a bizonyítéka ma, hogy ez nem csak az én vágyam volt, hanem sokunké: és be is teljesült.