Reisinger János: A János vitézről

Kedves irodalomtörténész-kollégám, Bárdos László, amikor nem sokkal bekövetkező halála előtt felhívott, egészen más témáról beszélve, hirtelen átváltott a János vitézre, és a következőket mondta:
„Te tudod-e, hogy ez a János vitéz vulkanikus erejű mű? Ez még a Toldin is túltesz? A Toldi szinte kopárnak, szürkének látszik mellette! Olyannyira csillogó, színes, üde, hogy valósággal megmagyarázhatatlan… ilyen rendkívüli művet csak rendkívüli költői tehetség hozhatott létre…”
És tovább ömlött, áradt belőle a friss olvasmányélményből származó elismerés szava…

Aki újraolvassa a János vitézt, bármelyik évtizedében is él, osztani fogja kollégám lelkendezését. Az óriási baj az, hogy gyermekfejjel mást vettünk, vehettünk észre ebben a páratlan elbeszélő költeményben. Érett fejjel bontakozik ki csodálatos gazdagsága, mely szinte Petőfi életművének ismeretében is megmagyarázhatatlan.
Merthogy utak vezettek a János vitézhez, az nem lehet kétséges. Az előző évben létrejött eposzparódia, A helység kalapácsa után valamikor várható volt ez a „vulkánkitörés”. Az, hogy Vörösmarty alig húsz évvel korábban elkezdődő eposzainak bírálata egy igazi, de egészen más formában megírt népi eposzban fog kicsapódni. Az is messze különös, hogy a kifigurázott Vörösmarty és más közeli barátai előtt olvassa fel Petőfi a János vitézt, és a felolvasás nyomán Vörösmarty elragadtatása lesz a legnagyobb. Hogy milyen hatalmas művet okádott ki a föld mélye, vagyis Petőfi aligha kikutatható és részletezhető lelki tárnái, az a következményekből is jócskán kitűnik. Alig szárad meg a tinta a 27. ének végén, máris egy Iluskához hasonló haláleset éri a költőt, meghal Csapó Etelke 1845. január 7-én, és ez Petőfit harmincnégy darabból álló versciklusra ihleti, egészen közel kerülve Vachott Sándorék családjához (feleségének húga volt Etelke). Petőfi úgy költözik be a korán és váratlanul meghalt lány szobájába, hetekig emlékének hatása alatt állva, mint ahogy Kukoricza Jancsi gázolt be Tündérország tavába, az Iluska sírjáról elhozott rózsát maga elé dobva. Vagyis a János vitéznek előzményei és következményei úgy suhannak át a művön előre-hátra, mint egy főpályaudvar területén az egymás melletti sínek, egymás mellett és egymásba is váltva. Ez valamennyire azzal magyarázható, hogy a János vitéz, csakúgy mint minden jelentős Petőfi-költemény, az egész emberi létezést magába szippantja a születéstől a vágyott örök életig.
Aki még külön is számon tartja Petőfi hosszabb lélegzetű elbeszélő költeményeit, végső kiteljesedésükben Az apostollal, lehetetlen, hogy fel ne figyeljen a meseszövés egyes döntő mozzanataira. Kukoricza Jancsi is kitett gyerek, igaz, hogy kukoricabarázdák közé helyezték, és nem a kocsmai bejárathoz, mint később Szilvesztert. Iluska szintén mostoha mellett nő fel, vagyis „Úgy híttak minket, hogy: a falu árvái”. Az emberi életnek ez a különleges, borzalmas elindulása ugyanakkor rávetül mindenki sorsára, és mind a János vitéz, mind Az apostol árvának és hontalannak mutatja az embert, ahogy később majd Kosztolányi Dezső mondja, „ezen az embernek ellenséges földgolyón”. Ha ilyen kedvezőtlen körülmények között születünk a világra, végül is mi értelme van az egész emberi létezésnek, mely hátramaradottabb szinte az állatokénál is, és a közbülső évek, évtizedek nyomorúsága és ezeknek főleg az emberszívben való lecsapódása a bánat formájában oly igen középponti témája Petőfi Sándor egész életművének.
A János vitéz egészen realista jelenetek képeivel indul első négy-öt énekében. Falu szélén vagyunk, ahol Kukoricza Jancsi a mostohaapja nyáját őrzi, miközben a patakparton Iluska a mostohaanyja parancsát teljesítve a szennyes ruhákat mossa. A már gyermekkortól éledező szerelem (gondoljunk Hittig Emíliára) a mostani fiatalok életében (gondoljunk Csáfordi Tóth Rózára) a beteljesedéséhez közeledő, tehát Petőfi szándékai szerint a házasságban végződő reménység felé tart. A szerelem mint villámcsapás faluvégi megnyilatkozása azonban lángba borítja mindkettejük életét: Jancsinak menekülnie kell mostohaapja elől, mivel nem őrizte jól a nyájat, és ez a jóember agyon akarja ezért ütni (a kukoricásban őt megtaláló mostohaanya már elköltözött az élők sorából). Iluskát is egyre kegyetlenebbül fogja mostohaanyja, úgyhogy Jancsi még visszalopózkodik a faluba, hogy búcsút vegyen kedvesétől, azután pedig világgá kell hogy menjen – s itt lépünk át a valóságból a valóságnál persze jóval értelmesebb mesék tartományába. A hatodik énektől fogva elkezdődik a meseszövés, melybe Petőfi beleömleszti minden leleményét és humorát, hogy soha nem látott magasságokba szárnyaljon, térbelileg olyan országokat hozva egymáshoz közel, mint India, Törökország, Franciaország és egyéb mások, és olyan emberi viszonyok között feszítve ki a kötélhágcsót, mint az erdei haramiák és a francia király. Amikor a mese utáni hazatérés Iluska sírjánál zárul, a költő letehetné tollát, mint ahogy a pár évtizeddel későbbi, 1904- es Kacsóh Pongrác-bemutatón az érzelmes Heltai Jenő-versike, a „Nyugszik a csöndes temetőben…” akkordjával. Petőfi azonban az ez utáni, harmadik részben emeli fel valóban kigondolhatatlan magasságokba az elbeszélő költeményt, egy egyszerű fazekasmester kátyúba szorult szekerének kimozdítása után meg sem állva az óriások országán, valamint a seprűnyélen száguldozó boszorkányok világán át a vadállatok fertályáig, melyek közül itt hármat említ, majd más versében Dániel könyve 7. fejezetét segítségül kérve már négy vadállatot jelenít meg. Végül is a francia király névadása nyomán János vitézzé lett Kukoricza Jancsi eljut Tündérországba, és amikor a Petőfi költészetéből oly gyakran megismert megőrülés és öngyilkosság jelenetét próbálja megvalósítani, a tóba dobott rózsa nyomán feltámadó Iluskája valamiképpen úgy menti meg őt is, mint a szakadék szélére rohanó Ádámot Éva visszatartása Madách Imre Az ember tragédiája című drámai költeményében.
Teljes ív feszül ki tehát Petőfi 1844. novemberében–decemberében írott elbeszélő költeményében. Hogy mennyire igaz, hogy hat nap és hat éjszaka kellett a megírásához vagy csupán az első két rész létrehozásához, azt aligha lehetne ma már megállapítani. Számunkra az utóbbi változat a hihetőbb, feltételezzük, hogy Petőfi képzelete nem rögtön szárnyalt el a feltámadásig és az örök életig, de ha eljutott oda, szükségképpen jutott el. A János vitéz egy-két részletének szépségét azonban külön is ki kell emelnünk. Először is ne felejtsük el, még mindig a szerkezet egészénél maradva, azokat a sokatmondó, ám kétségkívül rövid kijelentéseket, melyeket Petőfi Isten gondviseléséről tesz. „De mentő kezét az ég kiterjesztette…”, „Először is hálát adott az Istennek…” – hogy csak a 17. ének 5. és 8. versszakából idézzünk. Mély meggyőződésem, hogy ezek a kijelentések a gondviseléshitet egyébként alapjaiban megrendültnek látó Arany Jánost is sokat segítették, amikor a Toldi 7. és 12. énekében a maga hasonló kijelentéseit megtette. („Akinek az ég alatt már senkije sincsen, / Ne féljen, felfogja ügyét a jó Isten” … „Köszönöm pedig ezt nem a magam erejének, / Hanem a nagy Isten nagy kegyelmének”)
Az egyik részletszépség, amelynek persze az egész mű tekintetében meghatározó jelentősége van, az a pénznek, pontosabban szólva egy-egy hatalmas kincsnek az elhelyezése az elbeszélő költemény egy-egy énekében. Petőfi a Kerényi Frigyeshez című episztolájában a pénzt „szekérkenő”-nek nevezte, melynek eszközi jelentősége van csupán, és életművének más megnyilatkozásai is komolyan vagy humorosan óvnak attól, hogy bárki is céllá tegye vágyai elérésében. Az első kísértés a zsiványok tanyáján éri, ahonnan elvihetné rablott vagyonukat, és azzal könnyűszerrel kifizethetné mostohaapját, vagy megvásárolhatná kedvese számára a hozományt. Jancsi azonban inkább ott égni hagyja az aranyakat, semhogy a gonosztevők által összerabolt gazdagsággal alapozza meg jövőjét. Ez a minőségileg nagyobb választás adja alapját annak, hogy a francia királytól neki adott hatalmas pénzeszsákot a tengeri vihar idején zokszó nélkül veszni hagyja. Miközben Iluskához készül haza, a következőket mondja:
„Nem hozok aranyat, nem hozok kincseket,
De meghozom régi hűséges szívemet,
És ez elég neked, drága szép Iluskám!
Tudom, hogy nehezen vársz te is már reám”
Ha könyvünkben külön fejezetet nem nyitottunk is Petőfi pénzhez való viszonyának, állandóan el-elejtettünk egy-egy árulkodó történetet vagy műrészletet róla. Rendkívül egészséges, hogy úgy mondjuk, kapitalizmus előtti lelkület ez, mely persze egy, a reformkorban egyre inkább kapitalizálódó Magyarországon nyert megfogalmazást.
A másik ilyen részlet, hogy ráismerünk a János vitéz meseivé és démonivá váló körülményei között is Petőfi számtalan kiszólására, az önvallomás mélységéig eljutó megfogalmazására élete bánatával kapcsolatban. Többször le kellett már írnunk, hogy Petőfi alapjában véve bántásnak, sérelemnek, nyomorúságosnak tartotta az emberi életet, s tette ezt nemcsak saját személyes tapasztalatai folytán, hanem az egész világ szerkezetét mindjobban átlátva, hatalmas versek tucatjaival kifejezve. Amikor például szembesül Iluska halálával, a következő kérdésözön ömlik ki belőle:
„Miért nem estem el háború zajában?
Miért a tengerben sírom nem találtam?
Miért, miért lettem e világra, miért?
Ha ily mennykőcsapás, ilyen gyötrelem ért!”
A harmadik és nem lényegtelen motívum, hogy Petőfi egyre inkább az életét meghatározó három-négy emberi sorseszme hatása alá kerül, vagyis a hivatás, a szerelem és a nemzetért való önfeláldozás egyre határozottabb formát ölt életében és költészetében. Ne feledjük el, hogy még jóval, majdhogynem két évvel a sorsát véglegesen meghatározó Júlia-szerelem feltűnése előtt vagyunk, 1844 őszét írjuk a hazai közéletben, és nem 1846-ot vagy 1847-et, költészetének kiteljesedése is az 1846/47- es év fordulójára fog majd esni, vagyis azt szeretnénk mondani, hogy a János vitéz egyben olyan jövendölés is, mellyel már korábbi költészetében is foglalkozott (Jövendölés, Én, Tűz…). Ezt az álmot, ezt a jövőt illető sejtelmet már a mű 18. énekében a következő szavakkal foganatosítja, amikor Iluska sírjáról magához veszi a rózsaszálat, hogy azzal vándoroljon élete további útján. A vergiliusi „Omnia vincit amor” (mindent legyőz a szerelem) eposzi motívuma lírai hitvallássá válik, melyet ezután csak a Szabadság, szerelem ír majd felül 1847 első napjaiban.
„Ki porából nőttél, árva kis virágszál,
Légy hűséges társam vándorlásaimnál;
Vándorlok, vándorlok, a világ végeig,
Míg kivánt halálom napja megérkezik.”
Mivel is búcsúzzunk e vulkánkitörés után, mint akik kellő távolságból látjuk a tűzhányót és a már-már alvadni látszó tufát?
Petőfi költészete lélektanilag a kín és a gyönyör közötti, egymástól meglehetősen távol álló végletek bejárásának költészete. Úgy tűnik itt a magyar költő, mint az ókori görög Empedoklész, aki elevenen zuhant a tűzokádó közepébe. Empedoklésznek azonban csak kevés töredéke maradt ránk, ugyanezt a mozgást Petőfi mintegy nyolcszázhatvan költeményében örökítette meg. Költészetét legrövidebben a bánat költészetének nevezhetnénk, az örvendezés felé való kiteljesedésével, úgy, ahogy Pál apostol ajánlja a maga és a keresztények lelkületét, amikor azt mondja: „bánkódók, noha mindig örvendezők, szegények, de sokakat gazdagítók, semmi nélkül valók, és mindennel bírók” (2Kor 6:10). Petőfi egyik kijelentését illesszük tehát a János vitéz röpke elemzésének végére:
„Mikor unod már meg örökös munkádat,
Te a kínozásban telhetetlen bánat!
Ha nem tudsz megölni, ne gyötörj hiába;
Eredj máshova, tán akadsz jobb tanyára.”

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. március 20-i számában)