2021. május 27-én döbbenten vettem észre, hogy negyven év suhant el halála óta. Pedig mintha tegnap álltunk volna ott a Farkasréti temető ravatalozója előtt, hangzottak el a gyászbeszédek, a talpig gyászban álló fiatal feleség nem tudta elfojtani gyakran feltoluló sírását, de ott állt az idős nagynéni is a mindenki számára oly kedves Jancsi koporsója mögött. És november 27-én, pontosan fél évvel azután most azt kell tudomásul vennem, hogy immár száz éve, hogy megszületett. A centenárium mindig hátborzongató esemény, főleg, ha a saját életünket is bele tudjuk helyezni.
Jó néhány nagy kortárs magyar költő életidejében tartózkodtam Budapesten, de nagyon kevéssel szerettem volna személyesen is találkozni. A két kezemen meg tudom számolni, hogy kikkel sikerült: Weöres Sándorral, Nemes Nagy Ágnessel, Rónay Györggyel, Toldalagi Pállal, Kálnoky Lászlóval és ővele, Pilinszky Jánossal. Életének utolsó négy évében ismerhettem. Regénybe illő, ahogy Török Endre egyetemi tanár összehozott bennünket a budapesti bölcsészkarhoz közeli Taverna étterem szuterénjében, ahol 1977 egyik szeles őszi napján végül is megismerhettük egymást. Én azért kerestem a kapcsolatot vele, hogy Simone Weil műveinek magyar kiadásában munkatársul nyerjem. Ezt a francia gondolkodót Pilinszky ismertette meg Magyarországon, műveiben több mint százszor hivatkozott rá, külön kisesszéket írt róla, és azt feltételeztem, hogy tőle közreadott fordításain kívül még mások is ott lappanganak íróasztalfiókjában. Feltételezésemben nem is csalódtam, azzal a különbséggel, hogy ő ezeknek kéziratát már Törőcsik Marinak ajándékozta, akihez el kellett mennem a régi, ideiglenes Nemzeti Színház épületébe, hogy átvegyem őket. Pilinszky készségesen segített mindenben, felkérésemre külön cikket írt az addigi fél tucat kisesszéje után is a francia gondolkodóról, postán juttatta el hozzám, én adtam neki a később ismeretessé vált címet: Pásztorlány és katona. Többször látogattam meg Hajós utcai lakásában, folytattunk beszélgetéseket különböző témákról, melyekről részletesen számot is adtam a mostani centenáriumra elkészült és az M5 csatornán bemutatott Csillaghálóban című dokumentumsorozat 4. adásában.
Akkoriban, 1978-ig, Rónay György váratlanul bekövetkezett haláláig az ő jobbkezeként a Vigíliában dolgoztam, stilizációs munkáim mellett ott publikáltam Simone Weil-fordításaimat is, melyekből később az Ami személyes, és ami szent című gyűjteményes kötet végül is összeállt. Rónay György jóságos atyai közelségét élvezhettem, hozzá képest Pilinszky tűz volt a vízhez. A víz naponkénti táplálékunk, éltető elemünk, Rónay mellett igaz emberséget és igaz kereszténységet egyaránt lehetett tanulni azokban az ateizmus különböző széljárásaitól viharos, de már orkánokat nem szerző éveiben. Rónay írásban és szóban többször is intette Pilinszkyt, hogy próbáljon jobban feloldódni ebben a világban, kemény különállását szelídítse, vagy legalábbis próbálja csökkenteni. Pilinszky azonban egészen más fából készült alkat volt, ő (és senki ne lepődjön meg a hasonlaton) Petőfihez hasonlóan több lánggal égő facsemetének bizonyult. Legelső megszólalásaitól kezdve (ezek a korai versek félelmetes erővel hatottak rám) többször is önvallomásszerűen leírhatta: „E világ nem az én világom, / csupán a testem kényszere”. Igen, hátborzongató hasonlatokat is találva folytatta: „mint a féreg / furakodom beleibe”. Ezeknek az önvallomásos verseknek ugyanúgy a hatása alá kerültem, mint négy-öt évvel azelőtt Babits Mihály hasonló tónusú korai költeményeinek. Az 1970-es évekbe tizenhat-tizenhét évesen léptem be, és ugyanolyan magányosnak és megértés nélkül valónak láttam magamat, mint ifjúkorom két nagy költői példaképe.
A személyes találkozást jóval megelőzően, Pilinszky János nevével 1971-ben találkoztam először. Vidéki gimnazistaként minden héten eljártam a mosoni plébániatemplomba, amelynek sekrestyéjében egy otthagyott vagy éppen előfizetőjére váró Vigília-példányt találtam a húsvéti ünnepek előtt. Pontosan emlékszem a szám áprilisi borítójára is, belelapoztam abba a példányba, és szemem egy rövid versen akadt fenn, Pilinszky János Mielőtt című költeményén. Többször is elolvasva megjegyeztem, vagyis nem tudtam elfelejteni, úgyhogy néhány héttel később az újonnan megjelenő Szálkák című kötetében viszontláthattam, és így vált életemnek és gondolkodásomnak immár ötven éve meghatározó részévé. Végigkísért ez a költemény katonakoromban, egyetemi éveim és a Magyar Tudományos Akadémián eltöltött csaknem egy évtized alatt, ma is, ha beszélnem kell a költőről, leggyakrabban ezzel a verssel kezdem. Azután jött a többi, összességében harmadfélszáz költeménynél nem több remekművének elolvasása, majd többszöri újraolvasása, nem elfelejtése, hiszen abból a több mint kétszáz versből, melyeket magyar költőtől memorizáltam, a legtöbbet, közel tizedét tőle tudom. Prózai írásai ugyanolyan hatást váltottak ki belőlem, rövid gyűjteményüket Csönd és közelség címmel a Füveskönyvek sorozatban egy szegedi kiadónál közzé is tehettem.
De mivel nyeri el Pilinszky a Vörösmartyhoz, Babitshoz, József Attilához hasonlítható jelentőségét a magyar költészet történetében?
Az emlékidézést magunk mögött hagyva, hadd térjek rá költészettörténeti szerepének bemutatására. A Brassaï Magyar Adás a YouTube-on két részletben lehetőséget nyújtott ennek röpke bemutatására, hadd beszéljek azonban erről írásos formában is.
A magyar költészet Balassitól Berzsenyin, Vörösmartyn, Petőfin át folyamatos rövidülésen megy keresztül. Amikor egyre több a jelentős költő egyre nagyobb jelentős mondanivalókkal, a költészet választhatja a meghosszabbított megszólalás útját (Ady Endre, Kassák Lajos, Juhász Ferenc stb.), de ha jót és főleg olvasókat akar, inkább kell folyamodnia az egyre rövidebb megszólalásokhoz. Ebben Arany János, József Attila játszottak kiemelkedő szerepet, de az i-re a pontot meglátásom szerint Pilinszky János tette fel. Ezt pedig csak úgy végezhette el, hogy a költészetet kivezette az ut musica poiesis (hogy zene legyen a költészet) elvnek a romantikától, a francia szimbolistáktól és az európai általános impresszionistáktól hangoztatott területéről, hogy a lírát egy ellentétes, az ut pictura poiesis (hogy festészet legyen a költészet) tartományába vigye át. Ez utóbbinak is persze igen jeles képviselői léteznek a klasszicizmustól a romantikán át az expresszionizmusig és a redukcionalista költészet olasz (Ungaretti, Quasimodo stb.) és német (Nietzsche, Gottfried Benn stb.) mestereiig. Ez az irány azonban a festészettől elindulva áthalad a szobrászaton, a térplasztikán, a színházon és a filmen (ez előbbiek képviselőiről Pilinszkynek számtalan megragadóbbnál megragadóbb kisesszéje létezik, úgyhogy a nevek felsorolását mellőznöm kell), és ezek nyomvonalán érkezünk meg a mindezek vívmányait ösztönösen vagy tudatosan, de mindenesetre határozottan képviselő Pilinszky-líráig. Legtöbb versében montázsokat villant elénk, de a film pillanatnyiságához képest a beszéd jóval örökérvényűbb jellegének megfelelően. Amit Vörösmartyról olyan feledhetetlenül mondott, őrá nézve is igaz: „versei kiégetik a papírt”. Megőriz persze valamit a zeneiségből is, bár egyetlen megszólalási ritmusa a jambus kopársága vagy költészetünkben a Nyugat nemzedékeitől fogva különösen feltűnő agyonkoptatottsága. Az első Pilinszky-versek egyikében olyan tiszta jambikus sorok találhatók, mint a „Ma minden látszat porladó, szívemre csendes hó, halál…” szinte Adynál is émelyítőbb és Babitstól joggal kifogásolt jambikus himbálása, mely a hullámokon hajózó papírcsónakéhoz fogható. Pilinszky a kezdet kezdetétől szinte ellenszenves ritmust alakít ki magának. Mégis, Rába Györgynek van igaza, aki az 1950-es évek végén hozzá intézett és nemrég publikált levele megfogalmazása szerint azt írta neki, hogy „amit csak csinálsz, arra oda kell figyelni”. Mert a dísztelenné csupaszított ritmusképlet jellemzi a gongütést vagy a fanfárok messze hangzó megszólalását is. Pilinszky stilisztikai és retorikai eszközei is ugyanilyen egyszerűek: szóismétlés, késleltetés, inverzió (a hétköznapi beszédhez képest megfordított szórend) stb. Rettenetes erővel bír, ahogy mondja, noha a hogyan-ról teljes egészében a mi-re helyezi a hangsúlyt, eltávolítja a bőrt, a húst, az inakat, a versei idegszálakon és csontvázon emelkednek. Megragadó és egyben félelmetes vers a Pilinszky-vers. Rónay György is ezért ijedt meg tőle, pontosabban szólva attól, hogy ezt nemcsak az 1940-es és 50-es évek fordulóján műveli, hanem a csontváznak újabb és újabb árnyalatait jeleníti meg második szakaszában, az 1950-es és 60-as évek fordulóján, de azután harmadik szakaszában, az 1970-es évektől az utolsó négy év elnémulásáig írott költeményeiben is. A Maár Gyulának adott leghosszabb televíziós interjújában Pilinszky maga is értelmezi életművét, mindenkinek szeretettel ajánlom meghallgatását. Nincs magyar költő, aki a film eszközeivel ennyire élt volna Fellinitől Jancsóig terjedő horizontján más művészeti ágak eszközeivel együtt, a színházat sem kifelejtve. Robert Wilson színtársulatáért, Sheryl Sutton játékáért Párizsba is többször elutazott. Ismét ajánlom: olvassuk bele magunkat A mélypont ünnepélye című kétkötetes prózai írásainak gyűjteményébe; verseivel felérő ragyogó eszmefuttatásokkal találkozhatunk.
Ha befejezésül, az előbb említett Mielőtt mellé még két rövid verset választhatnék lírai életművéből, hogy e hasábokon is elférjen, és mégis valamit tanúsítson és jelzés is legyen sokak számára, az Ismerem és a Nyitás című verseit helyezném ide. (Ady verscímeinek közel kilencven százaléka háromszavas. Pilinszkynél ez az arány az egyszavasok javára billen el.) Rövidebben már nem szólalhat meg költészet, hiszen az maga a csönd lenne. Pilinszky János világraszóló életműve a zsivajtól a csönd felé tartó útnak egyik legvégső állomása. Ahogy ő fogalmazta: „Az emberi szó erőfeszítéseinek legvégső határán imádság”. Ilyen némaságba fordul költészete, jelezve, hogy jobb lenne elcsendesednünk, és másvalakire figyelnünk, akinek szava megrettenti a földet, de átmelegíti a tőle messze eltávolodott emberi szívet is.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2022. januári számában)
