Itt van az ősz, itt van ujra…
Ismét egy hihetetlen magasságokban járó költemény, melyet a megírás körülményei még feljebb emelnek.
A parndorfi főbelövés elkerülése után Petőfi Vasvári Pállal együtt elhagyja Nyugat-Magyarországot, hogy Pest érintésével feleségét, Júliát Erdődre vigye. Alig két hónapja van a szülésig. A csatazaj, székelyek kivégzése, a szabadságharc kiterjedése idején sem igaz a régi mondás – legalábbis Petőfi esetében nem áll –, hogy „Inter arma silent Musae” (Háborúban hallgatnak a múzsák). Életművének egyik legszebb ódáját, idilljét hozza létre a fentebb idézett versben.
Petőfinek az ötven közül egyik legszebb, legnagyobb költeményét nagy körözésekkel közelítsük meg.
Ha nem írta volna meg ezt a verset, talán ódák, idillyumok után nem is kutatnánk költészetében. Elkönyvelnénk, hogy Petőfi a dalok, az episztolák és az elbeszélő költemények alkotója.
Vörösmarty az epigrammát emelte ódává három halhatatlan remekében (A Guttenberg-albumba, Deák Ferenc, Forget not the Field, ez utóbbi Thomas Moore után angolból, de valódi Vörösmarty-költemény). Arany Jánosnak egyetlenegy, de kétszáz soros ódája, a Széchenyi emlékezete fölér másnak egész életművével, miként a magyar reformkor mesteri összefoglalásával is. Hozzájuk képest Petőfi az óda nélkül maradt költő?
Mégsem. Ahogy Vörösmarty az epigrammából, Arany a heroidából, József Attila a szerelmi lírából (Óda), míg mások tovább csigázták az ódát himnuszokkal (Radnóti: Himnusz a békéhez, Nagy László: Himnusz minden időkben, Simon István: Himnusz az értelemhez), Petőfi kedvelt lírai megszólalását, a dalt emelte föl ódává. Ezért találó az e versről szóló egyik legjobb tanulmány címe: Az ódához emelt dal. (Elolvasható Német G. Béla: Létharc és nemzetiség. Bp., 1976, 469–485.)
Petőfi lírai műformái között a dal tölti be a vezető helyek egyikét.
Alkotó évtizedének lenyűgöző dinamikájú kibontakozásában kezdettől végig jelen van. A változást azonban, amely kezdeti szakaszát a végsőtől elválasztja, oly kézzelfoghatóan érzékelni kevés műformáján lehet, mint éppen a dalon. A következő kísérletben mégsem azt az utat óhajtjuk végigkísérni, amelyet ez a lírai változat Petőfi költészetében megfutott, csupán a végpont egyetlen versét kívánjuk közelebb hozni: talán nem is annyira a szaktudós közelébe, mint inkább a verset igénylő, a verset szerető olvasóéba.
Itt van az ősz, itt van ujra… Ez a vers címe, s az irodalom kezdettől a költő legjobb alkotásai közé sorolta. A művelt köztudat viszont máig keveset emlegeti, előadótermekben fölolvasásra ritkán kerül, iskolai tankönyvekben pedig csak futólag érintik: Horváth János nagy monográfiájában ugyan meglehetősen sokszor hozza fel példának, és eléggé terjedelmesen elemzi is, de elemzése, mi tagadás, kevés jellemzetes bemutatásai közé tartozik. Találóan: szintetizálónak mondja a vers jellegét. A élmény lélektanát behatóan fejtegeti is, az élmény szemléleti értelmezésében azonban – saját felfogásán belül is – hiányérzetet hagy; a mű szintézisébe fogott szemléleti elemeket nem látjuk élesen; s így nem látjuk a lélektaniakat és a formaiakat sem.
Pedig ez a vers nem egy a sok jó vers közül; ez a vers a kézen számlálható vezérművek sorából való. A magyar dal, a Petőfi-féle dal azokon a magaslatokon van itt jelen, ahová ezt a műformát a romantika, kivált a német–angol romantika dolgozta föl. Előlegesen a vers három általános esztétikai-irodalomtörténeti vonását, értékét hozzuk fel. Azt, hogy ez a vers műfaji átjátszással a dal esztétikai erejét megsokszorozta; azt, hogy ez a költemény a jelenetezés (a lírai szcenika), a képi nyelv (a metaforika) és jelképiség egymást fedő páratlan egységét teremtette meg; és azt, hogy ez a mű, kilépve tárgyköri határaiból, a teljes világképet megnyilvánító, az egész létélményt sugárzó nagyművek sorába emelkedett. S persze azt, hogy ez a vers a romantikus dal, a romantikus jelképiség és létélménysugárzás magaslataira úgy jutott, hogy közben a romantikát mint irányt, mint világképet maga mögött hagyta. Ha csupa ellentmondás nem volna az ilyen megállapítás, szinte azt mondhatnánk, a romantikus dalnak a realizmus jegyében klasszikussá emelt válfaja ez.
Egy olyan enyhe, késő novemberi napon keletkezett 1848-ban, amely már csak ajándék, csak ráadás volt a költő utolsó, legutolsó őszére. A szép hegyes-lankás Erdődön időzött Petőfi akkor, barátjának, a demokrata gróf Teleki Sándornak a kastélyában. Ott, azon a vidéken, ahol egy esztendővel előbb nászát tartotta Szendrey Júliával, s ahol most immár csak egy-két hét választotta el Júliát gyermekük világrahozatalától.
Emlékezés és tervezés, aggodalom és várakozás, gond és reménykedés tette feszültté ezeket a napokat. Mert a szabadságharc csatatereiről csupa lehangoló hír érkezett. Vereség vereség után. A versek, amelyek körülveszik ezt a költeményt, gyorsan változó lelkiállapotokról tanúskodnak. Keserűség és öröm, levertség és bizakodás cserélik egymást. Ez a vers e változékony hangulatok kiegyenlítése, a megtestesült összhang, maga a tiszta egyensúly. Olyan egyensúly, olyan kiegyenlítés, amely fölébe emelte a költőt a napi történéseknek anélkül, hogy elszakította volna tőlük őt. Olyan egyensúly, olyan kiegyenlítés, olyan fölülemelkedés, amely az élet célosságának örök emberi hitén, a lét értelmességének természetszerű tudatán nyugvó világkép méhében, légkörében született meg.
*
A vers közvetlen esztétikai hatását és értékét éppen ebben a fölemelkedésben, ebben az elevatióban kell keresnünk. A mindennapok egy megszokott (magán)idilljével indul a költemény, az emberi történelem, az emberi lét végtelenjére nyitott kilátással zárul le. S ha az élményt kereső olvasót, az élvező olvasót az a magatartás, az a légkör, az a világkép fogja varázsába, amelyben ez az egyensúly, ez a fölemelkedés, ez a távlat megszületett – az esztétikai vizsgálódót az a szinte észrevétlen mód is lenyűgözi, ahogy ezt a fokról fokra való emelkedést az életképszerű dalból az ódai hangoltságú dalba végbeviszi, az a természetszerű könnyedség is elkápráztatja, ahogy ezt az elevatiót az egyedi köznapiból az örök egyetemesbe megvalósítja. Ha azt a lélektani és poétikai, esztétikai és filozófiai közös fogalmat, közvetítő szakszót keressük, amely köré föl lehet vázolni a vers művészi tulajdonságainak alaprajzát, éppen az elevatio fogalmát tanácsos választani.
Az elevatio ősi lélektani, művelődéstörténeti fogalom. Fölemelést, fölemeltetést, fölülemelkedést, fölébe emelkedést jelent. A középkorban (s a barokkban) többnyire a vallásos eksztázis lélektana kapcsolódott hozzá. Eredetileg a szentek földi maradványainak kiemeltetését jelentette. S ami vele együtt járt: az örökké tartó mennyei boldogságban való osztozásuk, az örök isteni lényeg szemléletében való részesedésük tudatát. A fölemeltetés testi ténye aztán a fölemelkedés ama lelki élményévé spiritualizálódott, amelyben az imádság bensősége és eksztázisa által a lélek Istenhez emelkedhetett. Egy jelentős mai francia értelmező szótár például a szó múltjára visszatekintve, jellemző módon, mint legfőbb jelentést már ezt a spiritualizáltat adja meg. Megmozdulása a léleknek, amely Istennel lelki érintkezésre, közösségre törekszik, érzelmeinek fölemelkedésének útján – „Mouvement de l’élévation vers lui sentiments”. (P. Robert: Dictionnaire alphabetique de la langue francaise. Paris, 1967, 1389.)
S való igaz, az emberi lélek – imádsággal vagy anélkül, eksztázissal vagy anélkül, vallásossággal vagy anélkül – mindig vágyakozott rá. Vágyakozott a részleges, kicsinyes, egyedi léten túli, örök és egyetemes lényegből részesedni. A katarzis egyik, a napi életben is ismert, a lírai versre azonban különösen jellemző válfajáról van itten szó; olyan műfaj katarzisáról, amelyről a drámaihoz képest vajmi keveset mondott az esztétika. Petőfi korában épp egyik legnagyobb európai kortársa, Charles Baudelaire sóvárogta oly sokszor ezt a katartikus elevatiót, s írta egyik híres versének címéül is. Érthető: a retrográdra fordult, a pozitivista résztárgyiasságba elmerült polgári civilizáció egyre inkább eltorlaszolta az egyetemes emberi lényegbe emelkedés útját és lehetőségét.
Az eksztázist azonban nem kell szükségszerűen e fölemelkedés feltételéül tekintenünk. S ha mégis annak tekintjük, magát az eksztázis lelkiállapotát nem szükséges a normálissal szemben álló, a tudat ellenőrzése alól kisikló állapotnak felfogni. A lélek erőinek olyan fölfokozottsága ez, amely az emberi dolgok lényegének villanásszerű felismerésével ajándékozhatja meg szellemünket. Petőfi elevatióját és eksztázisát éppen ez különbözteti meg; egy nagy kor s egy nagy lélek bensőséges, tiszta, egészséges szemlélődéséből fakad. Látszatra úgy nézi a világot, úgy mozog a világban, mint közülünk bárki, s közben könnyed természetességgel egyre magasabbra tör megvilágosodásában és megvilágosításunkban.
*
Előbb azonban tanácsos egy (elemzési célunknak megfelelő vázlatos) kitérőt tennünk Petőfi világképét és irányzati helyét illetően.
Petőfi a romantika átélője, beteljesítője és átformálója volt. Nem csak a hazai romantikáé: válaszai nemcsak a magyar nemzeti romantika kérdéseire feleltek, hanem (részben) az európaiéra is. Az európai romantikának ezúttal két jellemző vonására kell figyelnünk: az egyik a bizonytalanság fájdalma, a másik a természetesség vágya.
Bizonytalan volt az európai romantikusok többsége a lét megérthető és értelmes volta iránt. Bizalmatlan az embernek létét és történelmét formáló képessége iránt. A történetírás (egyszerűsítetten fogalmazva) azokban a körülményekben szokta ennek a bizonytalanságnak és bizalmatlanságnak végső forrását kijelölni, amelyek a nagy forradalom lehanyatlásával, céljai és eszméi megvalósítatlanságával és megvalósíthatatlanságával következtek be. Ebből a bizonytalanságból és bizalmatlanságból nyugtalanság és unalom, zaklatottság és tétovaság, tépettség és tehetetlenség fakadt. Ezeknek az élményeknek az együttese hozta világra a romantika egyik legjellemzőbb magatartásformáját: a menekülést a természetbe. Egy olyan vágy szülte természetbe, amely megszabadít a tudat, a szembenézés kínjaitól. Különös élességgel mutatta meg jellemvonásait és ellentmondásait ez a magatartás, a lét egyik alapmozzanatával, a halállal, az elmúlással kapcsolatban. Rettegték a tudattal megélt halált; a lét értelmetlenségének fő bizonyítékát látták benne. És sóvárogták a természeti halált, az öntudatlan őszi elmúlást; a bizonytalanság, a zaklatottság, a tudat kínjainak végső legyőzőjét magasztalták benne. Az európai romantika egyik jellegzetes műfaja – egyebek közt – alighanem azért lett a kettős értelmű, a honvággyal és mélabúval telített őszi idill, őszi dal.
Volt a természetbe olvadás vágyának, természetesen, számtalan más indoka is. A céltalanság érzetéből például elválaszthatatlan volt az élet örök köznapiságának, jelentőségnélküliségének, lényeg nélküli voltának érzete. Spinoza tanítására – hogy a természet az isten, s hogy az isten a természet – a romantikusok közül sokan, igen sokan gondoltak mélységes vágyakozással. A deizmus bukása után újra transzcendens, örök bizonyosságú lényegiség részesének vélték magukat. A természeten át való elevatio, a természeten át való fölemelkedés a transzcendens lényegiségbe, az istenségbe igazabb útnak látszott, mint a tételes vallások elevatiója.
Petőfi egyéniségében és korában ez a bizonytalanság és ez a bizalmatlanság feloldódott. Kora társadalmi forradalmat érlelő kor, határozott célokat jelölt ki, s hitt megvalósíthatóságukban. Egyénisége pedig kiáradó és teremtő egyéniség; maga egészen a világba illeszkedett, s a világot teljesen magába tudta fogadni; s magát is, világát is heves vággyal alakítani kívánta. A romantika bizalmatlansága a lét iránti bizalomnak, a romantika bizonytalansága a történeti biztonságnak adta át helyét szemléletében.
Az ilyen korok, az ilyen egyéniségek számára a természet és a történelem szemléletéből a gondolkodásban is magától értető világossággal következik s erősödik föl sokszorosan az élet célosságának az örök hite, a lét értelmességének az a biztos tudata, amely a józan gyakorlatban mindig is jelen van. Az emberi élet jelenségei egyértelműekké lettek, azonosokká önmagukkal; a barátság barátság, a szerelem szerelem, a gonoszság gonoszság. A lét emberi céltudata történeti távlatot, átlátható egységet, összhangos arányt szült a világot formálni törekvő akarat és a világ ellenállásai között. Ennek a távlatnak, egységnek és arányosságnak egyensúlyát, belső békéjét sugározza ez a vers. S egyben egészséges mélabúját is. Mert az ilyen tudatú kor, az ilyen tudatú ember fokozottan érzi át az ősz mindennapi szimbolikájának örök kettős jelentését. Jelképe az új életet érlelő szunnyadásnak is, s jelképe a búcsúzásnak is, az élni érdemes, az élni szép, de sajnos, gyorsan múló, egyszerű élettől.
(Az esszé folytatását novemberi lapszámunkban olvashatják.)
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2022. októberi számában)
Vajdaság: 2022. október 15., V. évfolyam, 10. szám
