Bem apó
Ahogy Teleki Sándorban egyetlen arisztokrata barátját becsülhette, úgy vált életének – Arany János mellett – legnagyobb barátságává a lengyel Jozef Bemhez fűződő kapcsolata. A lengyel arisztokrata és királypárti Bem Józsefet talán ezért is mondta Bem apónak a köztársaságpárti Petőfi.
Bem 54. évét taposta, amikor a 26 éves Petőfit megismerhette, s azután a legszorosabb barátságot tarthatták fenn egymás között. Bem „mon fils”-nek, vagyis „fiam”-nak nevezte a költőt, aki alá lovat adott, mintegy szárnysegédjévé és félig-meddig illegálisan őrnagyává is kinevezte. 1849 januárjában, amikor megismerték egymást, alig gondolhatta valaki, hogy ez év július végén Petőfi már az eltűntek, 1850 decemberében pedig maga Bem apó is a halottak sorában lesz, a szíriai Aleppóban járvány áldozataként.
A lengyelországi Tarnówban 1794-ben született Bem kalandos életutat tudhatott háta mögött, amikor magyar földre érkezett. 18 évesen Napóleon oldalán harcolt Borogyinónál, részt vett a lengyel felkelésben, Miczkiewiczcsel, Chopinnel megjárta az akkori lengyel emigráció párizsi főhadiszállásának stációit, ahol beleszippantott a liberális-republikánus eszmékbe is. Magyarországra úgy vetődött 1848 őszén, hogy lengyel–horvát katonasereget jött toborozni, kapcsolatot keresve az október 6-án harmadjára is fölkelt bécsi forradalmárokkal, így terelődött rá Kossuth figyelme a pákozdi és a schwechati csata után. Nem tudni, miért, Kossuth egyszeriben a magyar seregek fővezérének hívta el, Bem azonban jó érzékkel utasította vissza a megtisztelő ajánlatot. Látatlanul is jól érzékelte a magyar fővezérek közötti feszültségeket, nem szeretett volna idegenként ilyen helyzetbe kerülni kellő országismeret híján. Megelégedett azzal, hogy jóval kisebb területen legyen a maga ura, s itt a legnehezebb harcterületet, Erdélyt választotta, melynek déli részén már orosz csapatok táboroztak, északi részéről a tavasz során bekövetkezett a cári csapatok lavinaszerű betörése, nyugatról pedig az osztrák csapatok előrehaladása. Senki sem irigyelhette Bemet az erdélyi főparancsnokságért. A maga ízlésének pedig inkább megfelelt a nem szóval, hanem tettel való bizonyítás. Ahogy jövendő barátja már 1847 eleji nagy versében kijelentette:
Ha férfi vagy, légy férfi,
S ne szád hirdesse ezt,
Minden Demosthenesnél
Szebben beszél a tett.
Építs vagy ronts, mint a vihar,
S hallgass, ha műved kész,
Mint a vihar, ha megtevé
Munkáját, elenyész.
A parndorfi kisiklás után alig két hónappal, 1848 decemberében vette kézbe Bem apó az erdélyi hadsereg ügyét. Elriasztó állapotokkal találkozott. Alig néhány hét alatt kellett rendet teremtenie, életbe léptetni egy megfelelő katonai fegyelmet, megzabolázni a rekvirálást, az erőszaktételt. Nemcsak az egyre fenyegetőbben felvonuló külső ellenséget feltartania, hanem hol tárgyalnia, hol küzdenie a belülről támadó román és szász szabadcsapatok ellen, amelyek közül az előbbieket pópáik is bujtogatták, és amelyek valóságos népvezérekkel próbáltak érvényt szerezni hasonló szabadságvágyuknak, mint amellyel a magyarok küzdöttek a Habsburgok ellen. Bemről egyöntetű vélemény, hogy sikereit annak köszönhette, hogy katonái közé vegyülő, csatáit maga vezető, a legvégsőkig áldozatkész vezéregyéniség volt, aki tehát nem csupán parancsokat osztogatott, hanem maga is kivette részét a harcból, bár gyakran ötletszerűen mozgatta hadait, és meggondolatlanul csapott le területekre, mint azt egyik legnagyobb fiaskója, szebeni veresége is tanúsítja. Többször vélték katonái halottnak, egyszer a mocsárból húzták ki, ahová egyik vesztes csatája után menekült. Petőfi hét csatában vett részt, Bem rögtön láthatta, hogy ez a cingár magyar költő nem az az izmos, derék huszárlegény, mint ahogy a számára egész pályafutása során legtöbbet jelentő erdélyi székely harcosok. Bem magyarul keveset értett, Petőfivel németül vagy franciául beszélt, néhány versét viszont lefordíttatta a maga számára, és ezek ismerete újabb és mélyebb bizalmat ébresztett a költő iránt. Jó szemmel vette észre, hogy Petőfi az ő számára nem a csatákban nélkülözhetetlen, hanem költeményei gyújtó hatásával és futárszolgálatával, amelyre több ízben is felkérte. Petőfi Csatadalát, ahogy tehette, rögtön katonái kezébe adta (nem bíbelődve annyit a kinyomtatással és a vele kapcsolatos, hónapokra menő adminisztrációval, mint a magyar intézmények), említett futárszolgálatára Erdélyből Debrecenbe vagy Pestre mindig igényt tartott, előléptette, kitüntetésben is részesítette. Kapcsolatuk végül is néhány hónapra korlátozódott, a világosi fegyverletétel után nem sokkal Bem is török felségterületre menekült Kossuthtal és más katonai vezetőkkel együtt. Kiadatásuk megtagadásának feltétele az volt a törökök részéről, hogy vegyék fel a muzulmán hitet. Bemnek ez nem esett nehezére. Miután tetemeit hazaszállították, lengyel földben így nem nyugodhatott, ezért emelték szarkofágját a magasba.
Petőfinek három róla szóló verse Négy nap dörgött az ágyú…, Az erdélyi hadsereg és a Vajdahunyadon.
Hadd álljon itt azonban befejezésül egyik prózában megörökített beszélgetése Bem apóval, mely szintén sokatmondó:
„Azt nem tudom, mi a félelem és csüggedés” – Petőfi beszélgetése Bem apóval
– Kit tart ön a legnagyobb katonának?
– Napóleont. Nem szeretem egy cseppet sem, de a legnagyobb embernek tartom. Mások csak egyben-másban voltak nagyok, ő mindenben; ahova csak kezét tette, nyomot hagyott örök időkre.
– Nekem kedves hősöm Hannibál.
– Áh, (kalapját megbillenti) nagy ember volt, igen nagy ember; de, amint a közvélemény mondja róla, nem tudott szerencséjével élni, s ez nagy hiány. A cannaei csata után én egyenest Rómának mentem volna s azt tönkretettem volna egy csapással! …de nagy ember volt, s az alpesekeni átmenetnek nem kivitele, hanem magában ennek gondolata is a nagy emberek legnagyobbjai közé sorozza őt. A terv nagysága a lélek nagyságának mértéke, ez önmagáé; a kivitel már kettejöké: övé s a szerencséé.
– Hannibálról szólván, tudja (ön), kit tartok én hozzá oly hasonlónak, amennyire csak hasonlíthat két ember egymáshoz?
– Nos?
– Önt, tábornok úr.
– Tudja isten, ennyit nem igénylek. Én csak egyet tudok, vagyis nem tudok; azt nem tudom, mi a félelem és csüggedés.
– Ez a fő, Hannibál is ezt a kettőt nem tudta.
– Az igaz, hogy ez nem mindennapi dolog. Nem dicsekvésből mondom, mert nem az én érdemem, hanem az Isten ajándéka.
1849. február–július közt.
