És 1990-re ránk tört a szabadság. Egyik napról a másikra vége lett a reménytelenségnek, s tehettek bármit posztkommunista vezetők vagy jóindulatú házmesterek, olyan boldogság vett erőt rajtunk, mint Tamási Áron Kivirágzott kecskeszarvak c. novellájában a két udvarló legényen, akiknek egyszer csak nőni kezd a szakálla és szarva, és kecskévé változnak: „Szabadsággá vált az élet! Kiáltani szeretnének az örömtől, és hirdetni, hogy többet ér a kenyérnél a rügy, a háznál a szikla, a verejtéknél a játék, a hazugságnál a döfés, és az álnok nőnél a szabad nőstény!”
No, nem a politikába jött ez a bolondos tavaszi szellő, hanem a fiatal erdélyi irodalomba. Úgy írtunk, ahogy jólesett, azt mondtunk, amit akartunk, és általában azt akartuk, hogy az irodalom örömséges legyen (vagy legalábbis érzelemteli, és ez az érzés véletlenül se a kiábrándultság legyen).
Így került a zászlónkra Rejtő Jenő, akiben megtaláltuk a mi öröm-irodalmunk előképét, azt a szerzőt, akiben nyomát sem láttuk a posztmodern értelmetlenség-érzésének, a „minden egész eltörött” fülledtségének, sem az e kiábrándultságból fakadó, tét nélküli játéknak. De találtunk az olvasó napját bearanyozó, értelmes játszmákat, egy felvilágot és egy alvilágot, amelyben az utóbbi a szerethetőbb; és humort; és az egyoldalú komolyság kifigurázását.
Rejtő szerint nem, nem törött el semmi, csak azok vallottak kudarcot, akik úgy gondolták, az ész megold mindent, elvisz minket a csillagokig és tovább, az Istenhez, vagy a Léthez, vagy az Értelemhez. (Pedig tudhatták volna e törtetők, az ész önmagában, érzelem nélkül olyan, mint bot nélkül a horgász: félkarú óriás. Az ész legfeljebb egyik kikötőből a másikba visz minket, és ugyanazok a kocsmák találhatók mindenik helyen, csak más név alatt.)
Szóval ott volt nekünk Rejtő, aki műveiben elkövette a legnagyobb mágiát, amit szerző megtehet: olyan világot teremtett, amelyben az ész nem köti meg a képzeletet, amelyben a felvilágot mindegyre rugdossa az alvilág, hogy legyen egy kicsit emberibb, ne annyira búvalbaszott és karótnyelt. Itt minden a helyén van: a komoly dolgok kifigurázódnak, a nevetségesek komolyan vétetnek. Olyan vidám relativitás uralkodik, amilyenről a posztmodern még álmodni sem mer, pedig ott aztán minden egyenértékű (ha neked mindegy, nekem nyolc). Csakhát ez nem is relativitás, hanem őskáosz, ősállapot, amelyben jól megfér egymás mellett az, ami egymással ellenséges is lehetne. Rejtő világa véresen komoly a posztmodernhez képest: van neki tétje, mégpedig az, hogy a nevetéssel, a világok ütköztetésével, aztán összeolvasztásával élhetőbbé teszi a mindennapjainkat.
Mert Rejtő tud valamit, amit sokan rég elfelejtettek gőgös észimádatukban: azt, hogy „Több dolgok vannak a földön és égen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes.” Igen, bölcselmetek az, Horatio, mely megakadályoz abban, hogy éljetek és érezzetek, mondja Shakespeare, e korai Rejtő.
Csoda hát, ha Rejtő képe került a lobogónkra, melyet fényes szelek fújtak?
És lett aztán Előretolt Helyőrség lap, szellemi műhely, mert úgy éreztük, védelmezői vagyunk annak az őshagyománynak, amelyet százszor kiirtottak, és százegyedikszer is visszatér. Például Rejtőn keresztül. Mely tradíció segít abban, hogy egyszer megnyugodva térjünk vissza oda, ahonnan vétettünk, amiből teremtettünk: az anyaföldbe.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2018. szeptemberi számában)
