Múlt héten önkéntes fordítónak jelentkeztem a beregszászi református gyülekezetnél. Jobban mondva a soros gyerekfoglalkozáson a tiszteletesasszony megkérdezte, nem tudunk-e esetleg egy női sofőrt, aki vállalna egy utat Csongorra. Gondolkodás nélkül válaszoltam, hogy itt vagyok. Bevallom őszintén, nem figyeltem arra, hogy pontosan hová és miért megyünk, tele volt a fejem gyerekzsivajjal, meg egyébként is valahol teljesen máshol jár az eszem mostanában. Valami rémlett arról, hogy fordítanom kell, de nem idegeskedtem miatta.
„Női csendesnap” – mondta az egyik utasom, amikor félve megkérdeztem tőle, pontosan mi is az úti cél.
– Te nem figyeltél arra, amit mondtak neked? – kérdezte, én meg csak hallgattam, mint a sülthal, szégyelltem bevallani az igazságot.
Négy autó indult el a beregszászi református templomtól, három járműben mi, helybeliek, egyikben pedig hágón túli ukrán csapat. Ők már az első nagyobb kanyarnál eltévedtek, nem is értettük, miért siettek előre, megelőzve a konvojt. A következő faluban bevártuk egymást, és onnan már együtt folytattuk az utat. A Csongori Misszió udvarába érve a lélegzetem is elállt. Olyan gyönyörű és barátságos udvart, környezetet talán még soha nem láttam, mint ott. A kávémat szürcsölgetve arra gondoltam, hogy az édenkert is valami hasonló lehetett.
Végül ketten fordítottunk kilenc háborús menekültnek. Nem hittem volna, hogy egy egész istentiszteletet kell szinkronban tolmácsolnom. Gyorsan elővettem a telefonom, letöltöttem egy ukrán nyelvű Bibliát és egy szótárt, ami a rákövetkező másfél órában nagy hasznomra vált.
Pocsainé Tövissi Tímea, marosvásárhelyi lelkipásztor vezette a csendesdélutánt, egy Harkivból menekült, csodás nyelvtudással bíró hölgy pedig angolul beszélt a háláról, az életéről és jótanácsokról bibliai igék alapján.
Nehéz felidézni, hogy pontosan miről is szólt a prédikáció, a fordítás miatt olyan gyorsan futottak át rajtam a mondatok, hogy egyszerűen nem érkeztem felfogni jelentésüket. Haragudtam magamra, amiért elvállaltam a munkát, úgy éreztem, fontos üzenetről maradok le miatta. És haragudtam a mellettem ülő asszonyokra is, akik minden igyekezetemre fittyet hányva folyamatosan pusmogtak és fészkelődtek. Felébredt bennem a tanár, és kedvem lett volna kizavarni őket. Végül fogamat összeszorítva tettem tovább a dolgomat, tudván, hogy annak is célja van, nem véletlenül rendeltek oda. Az istentisztelet után ebben megerősített és meg is nyugtatott fordítótársam higgadt bölcsessége: „Isten háza mindenkié, azoké is, akik nem figyeltek ott rá.”
Nemrég felkerült az internetre a csendesdélután videója. Halogattam, hogy rákattintsak és megnézzem, vártam az alkalmat, hogy minden zavaró tényezőt kizárva meghallgassam a prédikációt, megértsem végre, mit üzent az Úr.
Pontokba szedett útmutatás volt, csak nőknek. Mert bizony van néhány rossz tulajdonságunk, különösen így, háború idején. Hajlamosak vagyunk túlgondolni dolgokat, pletykálni, panaszkodni, magunkat sajnáltatni és egyebek. Valami azonban mindannyiunkból hiányzik – a hála. Valódi hála mindenért, amink van, és amink nincs is.
Nem szabadna panaszkodnom, ha egyszer hiszem, hogy úgy történik minden, ahogy Isten akarja. Nekem nincsen ráhatásom a világ dolgainak menetére. Egyszerűen hálát kell adnom azért, hogy egészségesek vagyunk, hogy minket nem ért támadás, nem kell menekülnünk, még ha nehéz is az élet. Hálát kell adnom minden napért, amit megélhetünk a családommal, és mindenért, amit ebben az életben megkaptam.
Ám őszintén hálásnak lenni nem könnyű, még tanulnom kell. És meg kell feledkeznem a panaszról és a sok miérttel kezdődő kérdésről.
A tiszteletesasszony a következő igeszakaszt olvasta fel: „Siess, Uram, hallgass meg, mert odavan a lelkem. Ne rejtsd el orcádat előlem, mert olyan leszek, mint a sírba leszállók!” (Zsolt. 143./7)
Siess, Uram, hallgass meg, hadd mondjak hálát mindenért.
