Amikor elkezdődött a háború, nálunk megbénult az internet világa. Egyszer csak azt vettük észre, hogy a közösségi platformokon a megszokott napi hírek hiányoznak, helyettük reklámok és több hetes cikkek bukkannak fel. Hiába kerestem rá konkrét szavakra, címekre, sőt emberekre is, a net nem nyújtott segítséget, mindent elrejtett, amiről úgy gondolta, hogy nem kívánatos tartalom. Amikor ezt elmondtam másoknak, kételkedtek. Képernyőfelvételeket készítettem, elküldtem, majd a következő választ kaptam: ez brutális.
Elkezdtem tévét nézni. Évek óta nem figyeltem a televíziós híreket, de akkor, a háború kezdetén, szerettem volna, ha első kézből kapom meg az információkat. Mivel értek és beszélek is ukránul, az összehasonlítás végett az ukrán csatornákra kapcsoltam, ahol hetekig csak ugyanazt az egy közvetítést lehetett látni. Néha becsúszott egy-egy sorozat is, de a támadások célpontjairól például nem közöltek semmit.
A hírek semmitmondóak voltak. Hiányoztak belőlük a fontosabb tudnivalók, melyekre általában mindenki kíváncsi. Az áldozatok száma, a katonai veszteség, bármi. Helyette azt láttuk, hogy az oroszok több ezres (tízezres) vereséget szenvedtek.
Egyre több ismerősöm küldött videókat, hanganyagokat, képeket, amiket külföldön látni lehetett, ám előlünk rejtegette a cenzúra. Kaptunk egy burkot magunk köré, és ma sem látni mindent, ami néhány száz kilométerre történik tőlünk. Ilyenkor felvetődik bennem, hogy vajon mi az igazság. Mennyire súlyos a helyzet? Mit titkolhatnak még előlünk?
Minden szomszédunk ukrán. Sohasem volt még konfliktusunk a nemzeti hovatartozásunk miatt, s remélem, ez a jövőben is így marad. Sőt, a másfél éves gyerekemre a szomszéd lányok szoktak vigyázni. Tavaly augusztus végén jöttek át először, majd szeptembertől mindennapos vendégek lettek, mindkettőjüknek szüksége volt segítségre magyar nyelvből és irodalomból. Megszerettük őket, mióta az oktatás online formában történik, néha az egész napot nálunk töltik.
Mint minden gyerek, ők is szeretnek rajzolni, de azt vettem észre, hogy a kék-sárga zászlón kívül szinte semmi mást nem vetnek papírra. Megkérdeztem tőlük, miért nem rajzolnak fát, virágot, házikót. Azt a választ kaptam, hogy az iskolában is mindig ezt kérik tőlük, és ők ezt már megszokták, nem is gondolnak másra.
Talán akkor, amikor feltettem ezt a kérdést, elindult bennük valami, mert azóta gyakoribbak az igazi gyermeki krétarajzok a nagy vaskapunkon, amit a kicsi lányom pontjai és vesszőcskéi egészítenek ki.
Minap egyikőjük képeket mutogatott gyerekrajzokról, amiket a haza védőinek küldtek el a frontra. Az egyiken ez állt: „Orosz hadihajó, húzz a francba!”. Látszott, hogy az írás és a rajz is első vagy második osztályos gyerek keze munkája lehet. Ezt a jelmondatot (vagyis ennek erőteljesebb változatát) látni lehet a városban plakátokon, bankautomaták képernyőjén, kivetítőkön, pólókon, még az autók hátsó szélvédőjére is felkerült. A Kígyó-sziget határőrének állítólagos utolsó mondata egyfajta szlogenné, szimbólummá vált. Azóta már az ukrán postahivatal is adott ki bélyegzőt – Borisz Groh grafikájával –, amin egy ukrán fegyveres látható, aki középső ujjával bemutat a hadihajónak. Külön érdekesség, hogy a védők orosz nyelven válaszoltak a hajó felszólítására.
Jó ideig dühített, hogy ez a trágár jelmondat csúfítja az utcákat, hiszen ezt a gyerekek is elolvassák. Az önkormányzatok asszisztálnak hozzá, hogy megtanulják, hogyan kell elküldeni valakit melegebb éghajlatra. A haragom mára elmúlt, de nem hagy nyugodni, mennyi rosszat mond el mindez a társadalmunkról.
Lassan abbahagytam a tévénézést, már nem figyelem napi szinten a híreket, mert attól félek, túlságosan befolyásol, amit ott látok és hallok. Információs háború zajlik. Nehéz kiszűrni az igazságot a sorok közül.
Naponta rajzolunk a kapura, járdára és papírra, igyekszünk elterelni a figyelmünket a mindennapos támadásokról. S ha már mi, felnőttek nem is vagyunk képesek ignorálni az eseményeket, arra törekszünk, hogy a gyerekek minél kevésbé érezzék a háború hatását. Éljük mindennapjainkat, elfogadtuk, ami körülöttünk történik, mást nem tehetünk – belenyugszunk.
