A háború első heteiben megugrott városunk lélekszáma, de amikor a központban jártam, alig láttam ismerős arcokat. Mindenhol babakocsis, kutyát sétáltató idegenek vettek körül. Szinte pánikhangulat lett úrrá rajtam, igyekeztem mielőbb hazatérni. Elkeserített a gondolat, hogy alig maradtunk itthon mi, beregszászi magyarok.
Egy hétfői napon minden értékünket bedobozoltuk. Leszedtük a falról a festményeket, nagy kukászsákokba csomagoltuk őket, az iratokat szétválogatva mappákba helyeztük, majd mindegyiket felcímkéztük. Minden holmit édesanyámhoz vittem. Nyelt egy nagyot, és megkérdezte, hogy miért. Mondtam, hogy senki sem maradt itthon. A jövő bizonytalan. Bólintott, könnyezett, de elfogadta az érvelésem. Hazafelé még betankoltam és biztosítást kötöttem az autóra, mert a zöldkártya külföldön kötelező.
Este, amikor mindennel végeztünk és a gyermek is elaludt, a férjemmel leültünk a nappaliban beszélgetni.
– Akkor holnap indulunk?
– Menjünk – válaszoltam. – De hová?
– Rokonokhoz, barátokhoz. Van választásunk.
– De mindenhol csak egy darabig lehetünk. Senkinek sem szeretnék a terhére lenni.
– Nem leszünk.
A beszélgetést hamar lezártuk. Egyikünk sem szeretett volna indulni, talán mindketten arra vártunk, hogy a másik mondja ki a nem szót. Egész éjjel sírtam. Némán, nehogy felébresszem a többieket. Nem akartam itt hagyni a szülőföldem, elmenni idegenbe, új életet kezdeni. Volt rá lehetőségünk, hogy válasszunk, mi így döntöttünk. Reggel úgy ébredtünk, hogy ma még nem indulunk. Amíg Kárpátalján nem lőnek, maradunk. Lesz, ami lesz.
Rettegésben teltek a napok. Bújtuk a híreket, de semmi nem derült ki belőlük. Elkezdtük a tavaszi munkálatokat a kertben. Ástunk, kapáltunk, krumplit és zöldségmagvakat vetettünk. A helyzet pedig mit sem változott.
Az egyik közösségi oldalon egy segítségkérésre lettem figyelmes. Egy fiatal ukrán menekült lány tavaszi kezeslábast keresett hét hónapos kislányának. Megkértem a férjemet, hogy szedje le a padlásról a gyerek kinőtt ruháit. Mindet átválogattam. Sok emléket idéztek fel bennem, de rájöttem, fölösleges tartogatni őket. Összecsomagoltam és felhívtam a lányt. A meghatottságtól elcsuklott a hangja. Másnap elvittem neki a csomagot. Az egyik üzlet előtt állt, karjában tartva a gyereket, akin egy hatalmas fiús overall volt. Ránéztem a kicsire, majd a lányra, aki csak hálálkodni tudott a ruhákért. Elmondta, hogy Harkiv mellől érkeztek, és induláskor nem volt ideje összepakolni. Azt húzta rá a lányára, amit éppen felkapott: hároméves kisfia ovis szerelését. Nem volt mit köszönnie. Azok csak ruhák, ha nem adom tovább, megsárgulnak a padláson. Akadt még itthon fölösleges hordozható kiságy, játékok, néhány csomag bébiétel és pelenka is. Mindet átadtam, mert nagy szükségük volt rá.
A későbbiekben tartottuk a kapcsolatot. Elmondása szerint a városukat szétlőtték, de az ő házuknak nem esett baja. Panaszkodott, hogy nem bírják fizetni az itteni albérletet. Egyszobás lakást béreltek, amiben még fűtés sem volt.
Néhány nappal ezelőtt felhívott. Elfogyott a pénzük, kénytelenek visszautazni. A kiságyat elhozták, azt nem tudták magukkal vinni. Kaptunk egy kicsi tortát hálából. Meglepődtem, jólesett. Kértem, hogy vigyázzanak magukra, és néha írjon, hogy mi van velük.
Szerette volna visszapostázni a ruhákat, ha a lánya majd kinövi, de elhárítottam, mondván, legalább ennyi emléke maradjon arról, hogy Beregszászban jó emberek is élnek.
Csomagolásunk óta három hónap telt el. Azóta visszakerültek a képek a falra és kipakoltunk. Lehettünk volna menekültek, folyamatos helyváltoztatással, vagy albérletben, de szerencsére nekünk nem kell menekülnünk, mi még a saját ágyunkban alhatunk.
Shrek Tímea | Benzint sóért
Eldöntöttem, hogy a biztonság kedvéért én is veszek belőle, de olcsóbb fajtát már nem találtam, csak asztali sót. Az is megteszi. Keresztapám, aki zsidó volt, egyszer azt mondta anyámnak, mindig tartson otthon sót, addig lesz boldogság a házban, amíg az kitart.
