

Harminc fok fölötti a hőmérséklet, és másra sem vágytam jobban az elmúlt két évben, minthogy végre kiránduljunk egy közeli tó- vagy folyópartra. Ebben a hőségben az ember gondolkodni sem tud tisztán, azt keresi, hol hűsölhet egy kicsit, merre van a legárnyékosabb hely az udvaron.
A férjem itthon van. Amikor még lett volna rá lehetőség, hallani sem akart arról, hogy nélkülünk hagyja el az országot. Előbb a lányunknak nem volt útlevele, nem engedték volna át a határon, amikor pedig már könnyített módon lehetett volna gyerekkel elindulni, neki volt késő: a férfiak előtt lezárták az utat. Azóta, ha teheti, nem hagyja el a portát, legfeljebb a közeli boltba megy el. Nem rejtőzködik, vagy bujkál, mivel van ideiglenes felmentése, de egyszerűen elkerüli annak a lehetőségét is, hogy besorozzák. Egyre több hír jelenik meg arról, hogy a kárpátaljai településeken minden utcán sétáló férfit feltartóztatnak, és átadják nekik a behívót. A minap a városközpontban láttam, ahogy egy út közepén álló katona gépjárműveket állít meg. Hogy miért, azt már csak sejthetem. Különböző híradásokban is megírták: óvatosan a strandolással, mert a hadkiegészítő parancsnokság munkatársai ott is razziát tartanak.
– Ti menjetek csak nyugodtan – mondja naponta a férjem, de ahogyan ő nem hagyott itthon minket, én sem akarok nélküle üdülni. Ha egy Borzsa-parti fürdőzést egyáltalán annak lehet nevezni.
Múlt héten az utcánk végén egy iskolabusz állt meg. Katonák ültek benne, legalább húszan. Összeszorult a gyomrom, amikor megláttam őket, nem tudtam, mit tegyünk. Elsétáltak a házunk előtt, szétnéztek és visszamentek a járműhöz. Abban az öt percben megállt bennem az ütő, és a legrosszabbra gondolva már láttam magam előtt, ahogy az apró cetlit töltik ki. Elterveztem, hogy nem engedem a férjemet kaput nyitni, majd én kimegyek és azt mondom, hogy nincs itthon, elváltunk, dolgozik, külföldön van, vagy bármit. Képes vagyok hazudni, hogy őt biztonságban tudjam.
A katonák nem kerestek senkit sem. Egy kamionnyi humanitárius segélyt vártak, amikor megérkezett, azonnal a közeli raktárudvarba mentek, valószínűleg kipakolni. Megkönnyebbültem. A családunk még egyben maradt.
A kilátástalan helyzet ellenére mégis sokan térnek haza. Kockáztatnak csak azért, hogy a saját otthonukban legyenek, együtt a szeretteikkel. Talán az elmúlt évek – a covid, a karantén, a szigorítások, az ölelés nélküli hónapok – tanítottak meg bennünket arra, hogy valójában mit is kell a legjobban értékelnünk az életünkben. Nem az uszoda, az éttermi vacsorák, vagy a mozi, esetleg a színház hiányzik, sokkal inkább az együtt töltött szabadidő. Amikor nem kell félni a vírustól vagy a háborútól, esetleg a terepmintás egyenruhában megjelenő férfiaktól.
Vágyik az ember a szabadságra, vágyunk arra hogy kimozduljunk a házból, felfrissüljünk. Kikapcsoljuk egy kicsit az agyunkat, megfeledkezzünk a mindennapos problémákról, arról, hogy mi zajlik körülöttünk. Korábban ilyen tájban szedtük az első kosárnyi gombát a közeli erdőben, vagy mártóztunk meg a szabadvízi strandokon. Családostól mentünk, csapatosan, sütöttünk saslikot, tárcsás krumplit, húst. Felvágtuk az első herszoni görögdinnyét, savanykás volt még, de jól esett. Most pedig? El sem indulunk sehová, nem kockáztatunk, még egy évet ki lehet bírni bezártságban. Herszonból nem jön már dinnye, strandot és gombát sem fogunk látni, de megrakjuk a tüzet az udvaron, felfújjuk a medencét, s a család azon tagjai, akik itthon vannak, egy asztalhoz ülhetnek le, már ha nem szól közbe a légiriadó.
Túl nagy az ökológiai lábnyomod. Te egy baromi nagy ökológiai lábnyom vagy, agyontaposod a szeretteidet.
- Na, jól van, széndioxidot lélegzek ki, azt is hagyjam abba? Az lenne az abszolút „zero waste”.
- Ha jól látom, Magyarországról posztolsz. Akkor fehér vagy, ráadásul profilképed alapján férfi is - tehát a legbűnösebb lény a Földön. Szóval nem lenne kár érted.
…Ha Bori Imréről beszélünk, mi a legfontosabb? Írt egy külön könyvet rólunk. Számba vett bennünket, rendszerezett bennünket, öntudatossá tett bennünket. De ha nem lennénk ennyire szubjektívek, akkor láthatnánk, ennél sokkal többet tett. Olyan művet épített, amely a mi városunk is, bennünket is befogadott, de olyan város, amely továbbépíthető, amelynek utcái többfelé nyílnak, és helyet adnak újabb épületeknek is. Szinte kínálják a továbbépítés lehetőségét.
A XVIII. században emelt, egykori Lénárd-féle magánház helyén épült palotában kapott helyet a Magyar Szó szabadkai szerkesztősége, akkor már ötvennél is több éve. A nehéz vaskapun belépve mindig hűvösség fogadott, a négyszögletes belső udvartól kétszárnyú ajtó választotta el a szárazkapu-bejáratot, amelyben balra fordulva lehetett feljutni az épületbe.
Több korban is ismertem Bori Imrét. Talán pontosabb leszek, ha hozzáteszem, hogy e korok között akadtak olyanok is, melyekben inkább tudtam róla, mint ismertem. Így például gimnazista koromban, Becskereken. Egy ideig Vigh István volt a magyartanárom (és osztályfőnököm is). Ő többször említette Bori Imrét – főiskolai évfolyamtársát.
Dr. Bori Imre Tanár Úrral való személyes ismeretségem a Magyar Tanszékre való beiratkozásommal kezdődött. Így nekem is – mint ahogy a nagyszámú, szűkebb és tágabb pátriánkban szorgoskodó magyartanárnak, újságírónak, írónak, költőnek, irodalom- és színházkritikusnak, művészet- és művelődéstörténeti szakembernek – a tanárom lett.
„…Jókai írófejedelemmé tudott válni: megvolt hozzá a népszerűsége és a közönsége, s nagyon körültekintően vigyázott is magára, hogy megalapozza és növelje ezt a popularitást” – meséli Jókai Mórról Szilágyi Márton magyar irodalomtörténész. A reformkor közkedvelt szerzőjének írásai ma is kihatnak, meghatározzák irodalmunkat. Szilágyi Mártonnal együtt emlékeztünk a 120 éve elhunyt íróra: beszélgettünk a költészetéről, az írói karrierjéről, de még a Petőfivel ápolt barátsága is szóba került.
Egyszer aztán Bori tanár úr azzal jött be az órára, hogy mindenki kerítsen egy papírlapot, majd firkantsa rá, mi jut eszébe arról, hogy: HÍD. Különben ha valakinek nincs kedve hozzá, nem muszáj. Úgy emlékszem, mindenkinek volt kedve. Gondom, azt mindenki tudta, ha nem is olvasta folyton, hogy létezik ezzel a névvel Újvidéken egy folyóirat, amelyiket a két világháború közt alapítottak, elhamvadt a második világégésben, hogy később újrainduljon. Felröppenjen vörös főnixként a felszabadulás után.
Az ún. szlovenszkói magyar irodalom egyik első halottja volt Mihályi Ödön. Négy év után követte a még a nagy háborúban tüdőlövést kapott Merényi Gyulát, s majd őt is négy évre rá követi Jarnó József (róla majd májusban). Mindhárman szorosan kötődtek Kassához, köteteik java is itt jelent meg.
Egy nyáron apósom-anyósom gyógyfürdőbe utazott, ránk hagyták a házat, amelyet Klebersberg Kunó kultuszminisztersége idején a falusi tanítóknak építettek. Feleségem tervbe vette, hogy kimeszeljük a konyhát. A szomszéd parasztasszonyhoz fordultunk mészért. „Mesz köll? Adok, amennyi köll” – mondta, bizonyítva jó szándékát és a nyelvjárásgyűjtők igazságát is: a mész főnév szerte az országban mesz alakban él.
Ezelőtt húsz évvel – de harminccal végképp – semmi esélyét nem láttam annak, hogy legyen majd egy egész Kárpát-medencét átfogó irodalmi lap, amely magyar nyelven, magyar kortársakat fog közölni és olykor személyesen – de virtuálisan gyakrabban – szorosabbra fűzi annak a szövetnek a szálait, amit magyar irodalomnak nevezünk. Persze, nemcsak irodalomnak, hanem kortárs magyar kultúrának is. 50 lapszám a bizonyítéka ma, hogy ez nem csak az én vágyam volt, hanem sokunké: és be is teljesült.