Apró korában, úgy 3-4 évesen, az ember még igyekszik lefülelni a felnőttek beszédét. Megragadnak nevek, jellegzetes kifejezések, szavak, egyegy pillanathoz kapcsolódó megjegyzések, illatok, családi csevejekből kihallott aranyköpések, anekdoták. S megragadnak a fülben, a lélekben ilyenolyan (korabeli) dalfoszlányok, dalszövegekből vett sorok is. Ezek a zöngemények azután felnőttkorunkban ott kísértenek a tudatalattinkban, zakatolnak a dobhártyában; velünk maradnak.
Nekem a Ringasd el magad volt az első opus, amelyért – igazolhatóan – rajongtam! S édesanyám újra és újra, mindmáig szívesen meséli el családi összejöveteleken, hogyan ropta kicsi fia a hetvenes években a Loksira (értsd: LGT). Az igazmese szerint, amint megszólalt a híres sláger a rádióban, én otthagyva legót, játékmackót, labdát, (hiper)aktív üzemmódra kapcsoltam. Becsuktam a szemem, énekelni kezdtem, s közben balra-jobbra, jobbra-balra ringtam, hogy azután a dal sodrásával együtt haladjak a „szent” önkívületi állapotig, a ringatózást váltó dervistáncig. A végére rendre megszédültem, nevetve a padlóra zuhantam. Ám a parkettán is kitartottam, s azt zengtem, hogy: „língasd el majad…” Így nemesedett hát nálunk népdallá, családi himnusszá Adamis Anna és Presser Gábor alkotása.
Ez nyilván csak egy aprócska sztori a Locomotiv GT-ről, a bandáról, amely képes volt a legzajosabb sikerei idején is megmaradni emberinek, játékosnak. Az LGT értéke, hogy nemcsak az eladhatóra hajtott, hanem a tartalmasan szórakoztatóra (főként Adamis Anna, majd Sztevanovity Dusán költészete jóvoltából). És igen, ezekben az önfeledt gyermeki pillanatokban a ritmus, az ütemek, a dob meg a basszus „takarásában” is volt fülem ahhoz, hogy elcsípjem a felnőttektől azt a nevet, akinek ez a számomra oly becses szöveg tulajdonítható. A-damis – mantráztam egykor a kisszobában. (Nyilván arra is ráéreztem, hogy ezért a tudásomért korabeli szerelmem, a gyöngyhajú óvó néni megdicsér majd az oviban. Ámbár – minő opportunizmus! – „A Bródy” nevét is gyorsan bevéstem memóriámba, hátha avval is szerzek néhány jó pontot…) Csak később tudtam meg Pesten (apám halk megjegyzéséből), hogy A.A. a felvidéki Gútán született. Azt is, hogy neki köszönhetjük a Gyöngyhajú lányt, a Képzelt riportot.
Kamaszkoromra azután úgyahogy ledőltek a falak meg a tabuk. A történelemkönyveket kiolvastam, a történelmi leckéket megértettem. Abban azonban biztos vagyok, azért, hogy ma én is verseket, dalszövegeket írok, nagyban felelős a friss Kossuth-díjas Adamis Anna.
Lám, dalszövegei nemcsak a saját generációjára hatottak! Néhány éve láttam vele egy televíziós riportot. (Az ilyesmi ritka kincs, mivel Adamis Anna ritkán nyilatkozik.) Áradt belőle az intelligencia és a nőiesség, de közben, ahogy a mondatokat formálta, a tartása, lényeglátása is megcsillant. Adamis a szülőföldjéről, a múltjáról pátosz nélkül, őszintén, mégis szépen beszélt.
Őt figyelve, bevillant a mára klasszikussá érett dal közismert sora: „Pihentesd a sebeket és ringasd el magad”. Majd nyomban egy másik adamisi tanítás röppent föl tudatalattimból: „Arra születtünk, hogy mindig merjünk, meg ne álljunk, / induljunk tovább, induljunk tovább.”
A Kossuth-díjhoz gratulálok, Anna!
U.I.: És köszönök mindent!
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. áprilisi számában)
