2022. augusztus 08., 07:29
Ahogy egyre terebélyesedik, és egyre korosabb a Sziget, úgy válok egyre csendesebb szemlélőjévé, statisztájává a valaha rólam/nekem (is) szóló dzsemborinak. Nem bánom, hogy így alakult. Az emlékek, amelyek ide kötnek, többé-kevésbé szépek. Megéltem szerelmeket, illanó érzelmeket. Vad tombolást, fejfájós ébredést. Megéltem szemlélet- és sorsfordító pillanatokat; kivételes műhelyekkel ismerkedtem meg a színházi sátorban, furcsa állagú főzeléket kóstoltam mosolygó krisnások helyi konyhájában. Megéltem vitákat, születést, gyászt, megvilágosodásnak képzelt flasht, láttam Slasht. Az Európa kiadóval azt üvöltöttem: „sokan vagyunk kevesen...”. Játszottam euro-Woodstockost.
Ott voltam, mikor David Bowie itt volt. Emlékszem egy vagy két gigantikus szemgolyóra, melyeket lufivá fújtak, s a tomboló tömeg fölé engedtek a színpadról, amelyekbe azután boldog-boldogtalan bele-beleöklözött, mialatt Ziggy Stardust, The Thin White Duke, Halloween Jack, Major Tom (a legszimpatikusabb karakter aláhúzandó), avagy: Mr. Bowie úgy irányította a díszes purparlét, mint valami cirkuszigazgató. Rémlik, hogy a zenekarában ott pengetett Gail Ann Dorsey, a basszusgitár nagyasszonya is. Rémlik a The Cure – esőben, villámok közt. Rémlik, mintha látnám Lemmy termetes növését. És megvan még valahol tudatom fakuló vásznán Alvin Lee, Lou Reed, Suzanne Vega, Prince, Florence (+ The Machine), Mory Kante, a Die Toten Hosen szigetelése.
A Sziget bő évtizeden át hiányt pótolt. Egy generáció „vele” fejlődött, alakult. Mígnem az érdekek – és a trónok – harca megváltoztatott szinte mindent. Az első szigetelők lekoptak, kikoptak; akik maradtak, inkább csak szemlélői a mai forgatagnak. Persze néha-néha azért nekünk is „leesik” egy-egy jóféle riff , élménymorzsa. A gesztusok száma azonban vészesen apad. A forradalom megette saját gyermekeit.
Ennek is van előnye. A nosztalgia émelyítő érzése elkerül(t). A Szigetből nem lett Ifi park! Ahogy kortársaim többsége, akik még vissza-visszajárnak régi játszóterükre, magam is eltanultam a 21. századi leckét: nagybetűs fogyasztóként járom az utam, és csak azt az ingermennyiséget – zenét, hangot, szót és fényt – tömöm magamba, amit még elbírok. De nem koslatok a Sziget-érzés után.
A fesztivált mégis fontos ügynek érzem. Mert még elvurstlisodva is multikulturális rendezvény. Mert kultúrák, emberi lények találkozását teszi lehetővé. Mert mégiscsak magában hordoz valamit abból, ami a múlt. Záródó szerelvényen nyitva maradt ajtó.
A Sziget olykor úgy segít át a ki nem beszélt traumákon, hogy a történelem képébe röhög. Megvalósítja például Bacsó Péter, no meg Bástya elvtárs álmát: a kelet-európai vurstlit. Évek óta ez is a fesztivál része. Lehet mesecsónakból horgászni. Gólyalábas csajok alá nézni. A világ legkisebb óriáskerekével karikázni, elmerülni a dugóspuskás céllövészet rejtelmeiben. A jósda külön szám. A televíziós kanálisokban naponta folyó eszementségekről poénos véleményt alkotva, feltörekvő ifjú színészek segedelmével tudhatjuk meg, mi vár reánk. A Sziget vidámparkját persze másként szemlélik az itt élők és az örömturisták. De tapasztalatom szerint valamicskét még a suhanc holland tizenéves is megért a keleti vándorcirkuszból, ha picit figyel. (És a néphiedelemmel szemben ők sincsenek mind betépve…)
Az is igaz, hogy a Szigeten lassan a példaadó Woodstocknak úgyszintén illenék berendezni egy kis szegletet. (Rezervátumot?) Hiszen a szabad szellemet, a vállalt naivitást, a hippi-romantikát rég elűzte a profitszag. Kötve hiszem, hogy egy olyan felfogású muzsikus, mint Jimi Hendrix – aki anno a szeretet hatalmáról értekezett, ami majdan a hatalom szeretetét győzi le, illetőleg aki a koncertek jelentős hangerejét azzal magyarázta, hogy a hit magasztos üzenete a „szent” elektromosság révén juthat el az emberekhez – 2022. augusztus 10–15. között főtáblás játékos lehetne a nagyszínpadon.
1969 vagy 1989 nyomokban része csak kedvenc parádénknak. De az én ún. puffernemzedékem bármely tagja, mihelyst megissza a felárazott átlagsört, és picit hanyatt dől a babzsák fotelben, ha nem is nosztalgiázik sírdogálva, annyit azért belát: a Sziget múltjában az a „fogós”, amit egy korábbi generáció képviselői (Zorán, Dusán) is megénekeltek már. Idézem: „Hát mért volt olyan rettentően szép mind a nyolc / Mert azt hitted, mint annyi jó bohóc / Hogy a lényeghez is hozzászólsz.” (Hé, 67!)
S ha az a nyolc esetünkben akár tíz esztendőt is kitesz, a Sziget-história kutatandó témává amiatt vált, mert évről évre szembesít önmagunkkal. Cúgot képez Európa lichthofjában. A lényeghez meg ugyan ki a fene szólhat ma hozzá? Egyáltalán, mi a lényeg? Márai szavaiban ott lapul az igazság, no meg a balsejtelem, amit napjainkban érzünk: „néha már összemosódnak jellem és jelmez, egyéniség és idegen szöveg”.
A negyedszázados Sziget azonban hibái, visszáságai ellenére is érték. Ahol helyet kaphat a Civil Sziget („Island of freedom”). Ahol fellelhető az Agóra. Ahol esztendőről esztendőre kiépül az ArtZone, ahol képzőművészek, dizájnerek, művésziskolák mutatkoznak be. Ahol operaelőadások várnak. S ahol szuperkoncertet ad hamarosan az Artic Monkeys, s ahol szirénhangokat hallat és érzéki táncba kezd Dua Lipa.
Csak semmi nosztalgia!
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. júliusi számában)
