Szőcs Mikós TUI: Élők könyve 3.
Tizenkét esztendőnk hatalom. Az Újnyugat Irodalmi Kör 12 éve, ha tetszik, ha nem, a (szellemi) szabadság erejét példázza. Hiszen a Nyugat Plusz irodalmi folyóirat oly’ időkben lett a túlélés szimbóluma, amikor a pályázatokat a (végtelen) játéktér, a (füves) pálya helyett gyakran (a műfüves borításhoz szokott) örök cserék, cserediákok és taccsbírók bírálták/bírálják el, amikor a nem-írók írnak többet, amikor leghangosabban a nem-gondolkodók elmélkednek, mikor a sokadrangköltők szülik-szarják-ontják a daktilusokat. A díjakat pedig adják-veszik. Kisajátítják. Kiköltik.
Ez a korszellem.
Apró csoportok, néhány futtatott név, néhány katedrás irodalomszervező, esztéta dönt sorsokról, életpályákról, tehetségekről. Fájdalmuk, hogy az olvasók 95,4 százaléka (magánmérés!) még csak nem is hallott róluk. Ezért hát a „műveletlen” olvasó kap is szépen a fejére szakmai ankétokon, belterjes fórumokon.
Megjegyzem, az olvasó helyzete a legnehezebb. Mert a lap- és könyvterjesztés beteg struktúrája, a „dadogó” könyvtárak, a magát önként gettóba záró kortárs irodalom, az internet átláthatatlan hálózata, az elbutult televíziók és a minőségi tartalmakkal, szépirodalommal, párbeszédekkel mind nehezebben célt érő, ezért inkább az ódivatú slágereket és a makogó rapbetétekkel trendibbre hangszerelt médiamicsodákat favorizáló rádiók éppenséggel nem segítik az eligazodást. (Nyilván vannak üdítő kivételek, nem kevesen, de ez a dolgozat nem róluk szól, inkább értük is…)
Alapjáraton a megnyomorított kiadók, szerkesztőségek, műhelyek, szerzők, szerkesztők (ahelyett, hogy a nemzeti kultúrát gazdagítanák) jobbára holtfáradtan várnak igenekre és nemekre, sablonválaszokra. Levelekre. Ezekben a levelekben az áll, mint hajdan a borítékos sorsjegyeken: „Nyert!”, „Nem nyert!” (S a miértre rendre a miért ne? a válasz.)
Zalán Tibort idézem, aki a Tokaji Írótáborban így fogalmazott: „Elborzaszt az, hogy különböző alapítványok meg figurák különböző pénzeket osztogatnak maguknak, a saját embereiknek. Hogy egy fiatalnak, ha jelen akar lenni, akkor le kell csatlakoznia valamelyik táborhoz. Két nagyon erős tábor diktál, a mögöttük lévő pénzek – vagy nem pénzek – diktálnak, nagy szervezetek irányítanak, és nem az irodalom, nem a minőség vagy a termék határozza meg, hogy ki vagy.”
Bevallom, Tibornak (aki a lap indulásakor már az egyik legfőbb szövetségesem volt) abban is oroszlánszerepe van, hogy most néhány szóban összegzem, mire jutott egy olyan kortárs irodalmi folyóirat, melyet nem „a két nagy erős tábor” szült.
Nos, tizenkét esztendőnk hatalom. Ma már annak kell magyarázkodnia, aki az Újnyugat ügyét ejtené. Mivelhogy a közöny társadalmában leltünk új olvasókra, tehetségekre, szervez(t)ünk irodalmi esteket, iskolai foglalkozásokat, felkaroltunk kezdőket, népszerűsítettük a határon túli szerzőket, működ(t)ünk professzionális műhelyként. Nem törődve a politika törésvonalaival.
Tizenkét esztendőnk hatalom. Csukástól Czeizelig, Fodor Ákostól Bujdosó Alpárig igazi nagyságokkal indultunk. A Nyugat Plusz irodalmi folyóirat nekik és az olvasóknak tartozik elszámolással.
Tizenkét esztendőnk hatalom, mialatt jönnek-mennek, esnek-kelnek korunk hősei. Ez még akkor is így van, ha idehaza az „én jól ismerem őt, mivel régi barátom, hát majd szólok neki az érdekedben, mert te meg egy rendes fiú/lány vagy” – szöveg a legjellemzőbb formula, s ha a „felfelé nyal, lefelé tapos” az elfogadott taktika, a vonzó életstratégia. Csak hát – int mérsékletre Marcus Aurelius – „Milyen gyorsan eltűnik minden!” Hajaj!
Tizenkét esztendőnk hatalom. Ámde idáig csak alázattal, (egymás iránti) tisztelettel, életerősen lehetett ellapátolni. Nem várva jutalmat, díjesőt. Működésünk, létezésünk felkiáltójel seregnyi ákombákom, kérdőjel közt. Ahogy az Előretolt Helyőrségnek (Az utolsó ellenállók?, 2022. szeptember 24.) korábban már papírra vetettem: „Sápatagnak, olykor életidegennek, gyakorta igen-igen belterjesnek érzem a bel-bel-pesti lírát. Túl sok a barázdabillegető, s túl sok a barázda. Túl sok az önérdek, temérdek a magánközlés. A bel-bel-pesti szerk. – mint a Macskafogóban a denevérek – gyakran beéri konzervvérrel. Jönnek (hozzá), akik szoktak, írnak (neki), akiknek írniuk kell, akikkel nincs gond, akikre hivatkozni lehet, akik értik a bel-pesti »tájszólást«. Ezért is élvezem annyira, amikor a Nyugat Plusz főszerkesztőjeként, immáron 12 éve, nem feltétlenül csak a pesti elithez sorolt kollégák műveiből válogathatok. S a határon túlról sem a bel-pesti tippeket »játszom« meg. Nem véletlen, hogy inkább budai (tabáni) polgárnak vallom magam. (Esetleg: újpestinek...)”
Igen, az Újnyugat útja talán rögösebbnek hat, mégis élvezetesebb. Azonban e háborús időkben, az energiaválság, a példátlan infláció zaklatott hónapjaiban érzékelhető, hogy a teljes művészeti szubvenció gyakorlata (szellemi) reformra szorul. S azon belül a folyóiratpiac, a könyvkiadás elbaltázott rendszerére is ráférne már egy tisztességes renoválás. Ez közös érdekünk.
A szerző a Nyugat Plusz folyóirat alapító főszerkesztője
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. novemberi számában)
