Mint egy ötcsillagos rémálomban, a boltíves, pinceszerű terembe három fekete köpenyes, csuklyás alak vonult be és foglalt helyet az emelvényen álló asztalnál.
– Szóval nem tagadja, hogy tanár? – szólalt meg a középen ülő, hórihorgas fazon.
– Már hogy tagadnám! – húztam ki magam önérzetesen. – Papírom van róla. Diplomám. De ezt maguk, tanügyi inspektorok is jól tudják.
– Mi nem inspektorok, hanem inkvizítorok vagyunk – emelte föl a kezét figyelmeztetően a hórihorgas. A falakon égő fáklyák imbolygó fényében megvillantak hosszú, karomszerű körmei.
– Ugye, viccelnek? – néztem a sárgán foszforeszkáló, ragadozó szemekbe. – Az inkvizíciót már rég felváltotta a tanügyi inspekció.
– Ha nem tudná, időtálló intézmény vagyunk – förmedt rám a hórihorgas jobbján ülő, tömzsi alak. – Minket még a korszerű tanügyi ellenőrzésekkel sem lehet lekörözni!
Mintha csak végszóra, a vaspántos ajtó nyikorogva kitárult. Egy kopasz, tagbaszakadt férfi nagy halom dossziét cipelt be. Az irattartókat a bizottság tagjai elé tette az asztalra, majd alázatosan hajlongva kifarolt a teremből.
– Ezek itt mind a maga ellen összegyűjtött bizonyítékok, melyek a napnál is világosabban demonstrálják tanárként elkövetett, súlyos vétkeit – károgta a hórihorgas balján lúdtollát markolászó, cingár alak.
– Már megbocsássanak, de mit kekeckednek velem?! – emeltem fel a hangom. – Én, kérem, szeretek tanítani.
– Tehát beismeri? – kiáltott fel a hórihorgas diadalmasan.
– Hogy a hivatásomnak élek? – hüledeztem. – Ha tudni akarják, éppen ezért lettem tanár, és nem tanfelügyelő vagy tanügyminiszter.
– Írja, domine kolléga, a jegyzőkönyvbe – parancsolt cingár társára a hórihorgas. – A vádlott mindennemű kényszer alkalmazása nélkül, önként és kapásból bevallotta, sőt nem átallotta dicsekedve hangoztatni förtelmes bűnét.
– Igenis, szeretek tanítani – vesztettem el a türelmem. – Számomra a tanítás játék, szórakozás, szellemi kaland. Én, kérem, a katedra Indiana Jones-a vagyok.
– Lassabban, ha lehet – nézett fel a jegyzőkönyvből a cingár alak. – A főnök maximalista, nem veszi jó néven, ha a vádlott beismerő vallomásából kihagyok valamit.
– A hivatásom örömteli gyakorlásáért nem letolás, hanem elismerés járna – néztem farkasszemet a jegyzőkönyvíróval, majd didaktikusan szótagolva megismételtem hosszú évtizedek óta hangoztatott tanári krédómat.
– Miféle perverz elhajlása ez a pedagógusi pályának?! – hördült föl a hórihorgas. – Hogy jön ahhoz a nemzet napszámosa, hogy élvezze a tanítást?! A tanárnak kutya kötelessége véres verejtéket hullajtva robotolni az iskolában. Egy normális pedagógus arról ismerszik meg, hogy állandóan siránkozik a kicsike fizetése, a társadalmi lenézettsége, a rábízott kölykök lustasága és pofátlansága miatt. Ki hallott már arról, hogy tanárnak lenni jó?! – üvöltötte magából kikelve. – Ez főbenjáró bűn, nyílt támadás a hagyományok, a rend és biztonság ellen!
– Így igaz – bólogattak buzgón a társai. – Példát kell statuálni ezzel a nyavalyással, nehogy már követője akadjon!
– Van itt még más is – mutatott a hórihorgas szónoki mozdulattal az előtte tornyosuló dossziékra. – Ezekben többszáz diák vallomását gyűjtöttük össze, akik eskü alatt, egybehangzóan állítják, hogy maga az óráin tanári státuszával visszaélve, rendszeresen kigúnyolta őket. Ironikus megjegyzéseket tett a külsejükre, a munkamoráljukra, a szellemi kapacitásukra. Védtelen áldozatai több tucat füzetet írtak tele sértegető „aranymondásaival”. A szüleikkel is hasonló módon bánt. Tettesek gyülekezetének nevezte, a szülői értekezleteken a sárga földig lehordta őket.
S ha mégsem rémálmodom? – borzongtam meg. Ha valamiféle, józan ésszel felfoghatatlan módon tényleg az inkvizíció markába kerültem? Meg akartam csípni magam, hogy meggyőződhessem valós helyzetemről, de a két kezem csuklótól az ujjaim begyéig össze volt kötözve. Miközben a kötéllel vacakoltam, a hórihorgas alak egy vékonyka dossziét emelt a magasba.
– Ez itt a kollegáiról írt humoreszkjeinek a gyűjteménye – harsogta sztentori hangon. – Sajnos már mind megjelentek nyomtatásban. Sunyi módon megváltoztatta ugyan az iskola és a kollegái nevét, mégis egy az egyben rájuk lehet ismerni. Ennyi is elég lenne ahhoz, hogy máglyára vessük.
Ezt is végszónak szánhatták, mert az ajtó újból kinyílt. Két marcona alak rohant be, megragadtak és kivonszoltak. A lépcső aljában sikerült kiszabadulnom fogvatartóim kezei közül. Minden erőmet összeszedve felfelé iramodtam. Néhány lépés után azonban megcsúsztam, orra buktam. Egy pillanatra elsötétült előttem a világ.
– Tanár úr, nagyon megütötte magát? – segített talpra állni egy hórihorgas diák. – Ezeken a megkopott lépcsőfokokon nem tanácsos rohangálni. Különben is csak az előbb csengettek be – tette hozzá cinkosan vigyorogva. – Az osztály nagy része még kint van az udvaron.
*a Tanár vagyok, kérem ciklusból
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. novemberi számában)
