

Mint egy ötcsillagos rémálomban, a boltíves, pinceszerű terembe három fekete köpenyes, csuklyás alak vonult be és foglalt helyet az emelvényen álló asztalnál.
– Szóval nem tagadja, hogy tanár? – szólalt meg a középen ülő, hórihorgas fazon.
– Már hogy tagadnám! – húztam ki magam önérzetesen. – Papírom van róla. Diplomám. De ezt maguk, tanügyi inspektorok is jól tudják.
– Mi nem inspektorok, hanem inkvizítorok vagyunk – emelte föl a kezét figyelmeztetően a hórihorgas. A falakon égő fáklyák imbolygó fényében megvillantak hosszú, karomszerű körmei.
– Ugye, viccelnek? – néztem a sárgán foszforeszkáló, ragadozó szemekbe. – Az inkvizíciót már rég felváltotta a tanügyi inspekció.
– Ha nem tudná, időtálló intézmény vagyunk – förmedt rám a hórihorgas jobbján ülő, tömzsi alak. – Minket még a korszerű tanügyi ellenőrzésekkel sem lehet lekörözni!
Mintha csak végszóra, a vaspántos ajtó nyikorogva kitárult. Egy kopasz, tagbaszakadt férfi nagy halom dossziét cipelt be. Az irattartókat a bizottság tagjai elé tette az asztalra, majd alázatosan hajlongva kifarolt a teremből.
– Ezek itt mind a maga ellen összegyűjtött bizonyítékok, melyek a napnál is világosabban demonstrálják tanárként elkövetett, súlyos vétkeit – károgta a hórihorgas balján lúdtollát markolászó, cingár alak.
– Már megbocsássanak, de mit kekeckednek velem?! – emeltem fel a hangom. – Én, kérem, szeretek tanítani.
– Tehát beismeri? – kiáltott fel a hórihorgas diadalmasan.
– Hogy a hivatásomnak élek? – hüledeztem. – Ha tudni akarják, éppen ezért lettem tanár, és nem tanfelügyelő vagy tanügyminiszter.
– Írja, domine kolléga, a jegyzőkönyvbe – parancsolt cingár társára a hórihorgas. – A vádlott mindennemű kényszer alkalmazása nélkül, önként és kapásból bevallotta, sőt nem átallotta dicsekedve hangoztatni förtelmes bűnét.
– Igenis, szeretek tanítani – vesztettem el a türelmem. – Számomra a tanítás játék, szórakozás, szellemi kaland. Én, kérem, a katedra Indiana Jones-a vagyok.
– Lassabban, ha lehet – nézett fel a jegyzőkönyvből a cingár alak. – A főnök maximalista, nem veszi jó néven, ha a vádlott beismerő vallomásából kihagyok valamit.
– A hivatásom örömteli gyakorlásáért nem letolás, hanem elismerés járna – néztem farkasszemet a jegyzőkönyvíróval, majd didaktikusan szótagolva megismételtem hosszú évtizedek óta hangoztatott tanári krédómat.
– Miféle perverz elhajlása ez a pedagógusi pályának?! – hördült föl a hórihorgas. – Hogy jön ahhoz a nemzet napszámosa, hogy élvezze a tanítást?! A tanárnak kutya kötelessége véres verejtéket hullajtva robotolni az iskolában. Egy normális pedagógus arról ismerszik meg, hogy állandóan siránkozik a kicsike fizetése, a társadalmi lenézettsége, a rábízott kölykök lustasága és pofátlansága miatt. Ki hallott már arról, hogy tanárnak lenni jó?! – üvöltötte magából kikelve. – Ez főbenjáró bűn, nyílt támadás a hagyományok, a rend és biztonság ellen!
– Így igaz – bólogattak buzgón a társai. – Példát kell statuálni ezzel a nyavalyással, nehogy már követője akadjon!
– Van itt még más is – mutatott a hórihorgas szónoki mozdulattal az előtte tornyosuló dossziékra. – Ezekben többszáz diák vallomását gyűjtöttük össze, akik eskü alatt, egybehangzóan állítják, hogy maga az óráin tanári státuszával visszaélve, rendszeresen kigúnyolta őket. Ironikus megjegyzéseket tett a külsejükre, a munkamoráljukra, a szellemi kapacitásukra. Védtelen áldozatai több tucat füzetet írtak tele sértegető „aranymondásaival”. A szüleikkel is hasonló módon bánt. Tettesek gyülekezetének nevezte, a szülői értekezleteken a sárga földig lehordta őket.
S ha mégsem rémálmodom? – borzongtam meg. Ha valamiféle, józan ésszel felfoghatatlan módon tényleg az inkvizíció markába kerültem? Meg akartam csípni magam, hogy meggyőződhessem valós helyzetemről, de a két kezem csuklótól az ujjaim begyéig össze volt kötözve. Miközben a kötéllel vacakoltam, a hórihorgas alak egy vékonyka dossziét emelt a magasba.
– Ez itt a kollegáiról írt humoreszkjeinek a gyűjteménye – harsogta sztentori hangon. – Sajnos már mind megjelentek nyomtatásban. Sunyi módon megváltoztatta ugyan az iskola és a kollegái nevét, mégis egy az egyben rájuk lehet ismerni. Ennyi is elég lenne ahhoz, hogy máglyára vessük.
Ezt is végszónak szánhatták, mert az ajtó újból kinyílt. Két marcona alak rohant be, megragadtak és kivonszoltak. A lépcső aljában sikerült kiszabadulnom fogvatartóim kezei közül. Minden erőmet összeszedve felfelé iramodtam. Néhány lépés után azonban megcsúsztam, orra buktam. Egy pillanatra elsötétült előttem a világ.
– Tanár úr, nagyon megütötte magát? – segített talpra állni egy hórihorgas diák. – Ezeken a megkopott lépcsőfokokon nem tanácsos rohangálni. Különben is csak az előbb csengettek be – tette hozzá cinkosan vigyorogva. – Az osztály nagy része még kint van az udvaron.
*a Tanár vagyok, kérem ciklusból
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. novemberi számában)
Túl nagy az ökológiai lábnyomod. Te egy baromi nagy ökológiai lábnyom vagy, agyontaposod a szeretteidet.
- Na, jól van, széndioxidot lélegzek ki, azt is hagyjam abba? Az lenne az abszolút „zero waste”.
- Ha jól látom, Magyarországról posztolsz. Akkor fehér vagy, ráadásul profilképed alapján férfi is - tehát a legbűnösebb lény a Földön. Szóval nem lenne kár érted.
…Ha Bori Imréről beszélünk, mi a legfontosabb? Írt egy külön könyvet rólunk. Számba vett bennünket, rendszerezett bennünket, öntudatossá tett bennünket. De ha nem lennénk ennyire szubjektívek, akkor láthatnánk, ennél sokkal többet tett. Olyan művet épített, amely a mi városunk is, bennünket is befogadott, de olyan város, amely továbbépíthető, amelynek utcái többfelé nyílnak, és helyet adnak újabb épületeknek is. Szinte kínálják a továbbépítés lehetőségét.
A XVIII. században emelt, egykori Lénárd-féle magánház helyén épült palotában kapott helyet a Magyar Szó szabadkai szerkesztősége, akkor már ötvennél is több éve. A nehéz vaskapun belépve mindig hűvösség fogadott, a négyszögletes belső udvartól kétszárnyú ajtó választotta el a szárazkapu-bejáratot, amelyben balra fordulva lehetett feljutni az épületbe.
Több korban is ismertem Bori Imrét. Talán pontosabb leszek, ha hozzáteszem, hogy e korok között akadtak olyanok is, melyekben inkább tudtam róla, mint ismertem. Így például gimnazista koromban, Becskereken. Egy ideig Vigh István volt a magyartanárom (és osztályfőnököm is). Ő többször említette Bori Imrét – főiskolai évfolyamtársát.
Dr. Bori Imre Tanár Úrral való személyes ismeretségem a Magyar Tanszékre való beiratkozásommal kezdődött. Így nekem is – mint ahogy a nagyszámú, szűkebb és tágabb pátriánkban szorgoskodó magyartanárnak, újságírónak, írónak, költőnek, irodalom- és színházkritikusnak, művészet- és művelődéstörténeti szakembernek – a tanárom lett.
„…Jókai írófejedelemmé tudott válni: megvolt hozzá a népszerűsége és a közönsége, s nagyon körültekintően vigyázott is magára, hogy megalapozza és növelje ezt a popularitást” – meséli Jókai Mórról Szilágyi Márton magyar irodalomtörténész. A reformkor közkedvelt szerzőjének írásai ma is kihatnak, meghatározzák irodalmunkat. Szilágyi Mártonnal együtt emlékeztünk a 120 éve elhunyt íróra: beszélgettünk a költészetéről, az írói karrierjéről, de még a Petőfivel ápolt barátsága is szóba került.
Egyszer aztán Bori tanár úr azzal jött be az órára, hogy mindenki kerítsen egy papírlapot, majd firkantsa rá, mi jut eszébe arról, hogy: HÍD. Különben ha valakinek nincs kedve hozzá, nem muszáj. Úgy emlékszem, mindenkinek volt kedve. Gondom, azt mindenki tudta, ha nem is olvasta folyton, hogy létezik ezzel a névvel Újvidéken egy folyóirat, amelyiket a két világháború közt alapítottak, elhamvadt a második világégésben, hogy később újrainduljon. Felröppenjen vörös főnixként a felszabadulás után.
Az ún. szlovenszkói magyar irodalom egyik első halottja volt Mihályi Ödön. Négy év után követte a még a nagy háborúban tüdőlövést kapott Merényi Gyulát, s majd őt is négy évre rá követi Jarnó József (róla majd májusban). Mindhárman szorosan kötődtek Kassához, köteteik java is itt jelent meg.
Egy nyáron apósom-anyósom gyógyfürdőbe utazott, ránk hagyták a házat, amelyet Klebersberg Kunó kultuszminisztersége idején a falusi tanítóknak építettek. Feleségem tervbe vette, hogy kimeszeljük a konyhát. A szomszéd parasztasszonyhoz fordultunk mészért. „Mesz köll? Adok, amennyi köll” – mondta, bizonyítva jó szándékát és a nyelvjárásgyűjtők igazságát is: a mész főnév szerte az országban mesz alakban él.
Ezelőtt húsz évvel – de harminccal végképp – semmi esélyét nem láttam annak, hogy legyen majd egy egész Kárpát-medencét átfogó irodalmi lap, amely magyar nyelven, magyar kortársakat fog közölni és olykor személyesen – de virtuálisan gyakrabban – szorosabbra fűzi annak a szövetnek a szálait, amit magyar irodalomnak nevezünk. Persze, nemcsak irodalomnak, hanem kortárs magyar kultúrának is. 50 lapszám a bizonyítéka ma, hogy ez nem csak az én vágyam volt, hanem sokunké: és be is teljesült.