
Az Ady Endre-emlékmúzeumot 1955. május 26-án avatták fel Nagyváradon, abban a városban, amelyhez ezer szál fűzte a költőt. Négyévnyi újságírói tevékenysége meghatározónak bizonyult a személyisége későbbi alakulására nézve. „Nagyvárad s a Nagyváradi Napló volt életemnek s energiámnak tetője” – fogalmazott egy 1912. október 3-án kelt levelében.
A költőt őszinte és hosszan tartó barátságok kötötték Váradhoz. Itt ismerte meg múzsáját, Lédát, és itt vált vitathatatlan vezéregyéniségévé A Holnap nevű innovatív irodalmi mozgalomnak. Várad mindig élen járt a költőóriás örökségének ápolásában. Közvetlenül Ady halála után, 1919 februárjában itt alakult meg az első Ady-társaság, amelynek célkitűzései között szerepelt a költő iratainak és relikviáinak az összegyűjtése és megőrzése. De vajon milyen titkokat rejthetnek Várad kikövezett utcái? Erre a kérdésre kerestük a választ.
– Ady Endre 1877. november 22-én látta meg a napvilágot Érdmindszenten, elszegényedett nemesi családban – kezdte meg előadását a nagyváradi emlékmúzeum egykori igazgatója. – Tanulmányait az érdmindszenti református elemi iskolákban kezdte, ahol Katona Károly pártfogásában tanulta az írás, számolás, valamint az olvasás fortélyait. Szülei idővel gimnáziumba szánták, így 1888-ban megkezdte tanulmányait a nagykárolyi piarista gimnáziumban, amely – mint feljegyzéseiből kiderült – diákéveinek legszörnyűbb periódusa volt. Költői attitűdje már ezen időszakban felsejlett, de irodalmi és szerelmi sikerei 1892 után érték a zilahi református kollégiumban eltöltött évei alatt.
De hogyan került Ady Endre a gazdag kulturális élettel bíró Nagyvárad forgatagába, s milyen hatással volt életére az itt töltött időszak? A 19. század végén Nagyvárad a párizsi városok dinamikáját is meghazudtolva a kulturális élet középpontjává vált. A fiatalok városának is nevezték ekkor, olyan városnak, amelyben változást akaró, forradalmár emberek laktak – mondta Imre Zoltán. Ady Endre debreceni, valamint a budapesti egyetemek sikertelenségének érzetével érkezett meg Nagyváradra 1899-ben. Nagyvárad távol esett az akkori kor cenzúráján, így a parlamenttől és a kormányzástól távol kezdhette meg újságírói karrierjét a költő. Elsőként a Szabadság című újságnál, később pedig a Nagyváradi Naplónál dolgozott. Ekkor ismerkedett meg múzsájával, Lédával, aki már első találkozásuk pillanatában, az EMKE kávéház falai közt levette Adyt a lábáról.
A költőnek köszönhetően olyan hangvételű irodalmi alakulás jött létre, amely nemcsak forradalmat indikált a nyelvészetben és az irodalomban, de az új fogalmak megteremtésével utat mutatott a budapesti kultúrának és a Nyugatnak is. Ady Endrét – mint mondta a kultúraantropológus – életében nagyon sokan támadták liberális gondolkodása miatt. A szabad gondolkodást, amely a művészetek világában ugródeszkaként szolgált, Párizsban sajátította el, s generált olyan világlátást neki, amely meghatározó rotorja lett a 20. század modern szellemiségének.
A költő halálának napján komor hangulat uralkodott Nagyváradon. A fekete zászló lobogása mellett szoborállításról, valamint az emlékére létrehozott társaság híréről lehetett hallani az utcákon. Tabéry Géza írónak köszönhetően ekkor jött létre az első Ady-társaság is, amely a költő kultuszát, valamint szellemiségének nagyságát volt hivatott tovább vinni. Ma már számos emlékmúzeum őrzi a huszadik század egyik legjelentősebb magyar költőjének relikviáját. A budapesti Ady Endre-emlékmúzeumban olyan Ady–Csinszka tárgyi hagyatékokkal ismerkedhetnek meg testközelből a látogatók, mint Ady Endre bőröndje, cigarettatartója, mellénye, valamint a költő ágya és íróasztala. Betekintést nyerhetünk a pár életébe, megtekinthetjük a huszadik századi budapesti belvárosi ház modernitását, valamint válogatott leveleibe is beleolvashatunk.
Túl nagy az ökológiai lábnyomod. Te egy baromi nagy ökológiai lábnyom vagy, agyontaposod a szeretteidet.
- Na, jól van, széndioxidot lélegzek ki, azt is hagyjam abba? Az lenne az abszolút „zero waste”.
- Ha jól látom, Magyarországról posztolsz. Akkor fehér vagy, ráadásul profilképed alapján férfi is - tehát a legbűnösebb lény a Földön. Szóval nem lenne kár érted.
…Ha Bori Imréről beszélünk, mi a legfontosabb? Írt egy külön könyvet rólunk. Számba vett bennünket, rendszerezett bennünket, öntudatossá tett bennünket. De ha nem lennénk ennyire szubjektívek, akkor láthatnánk, ennél sokkal többet tett. Olyan művet épített, amely a mi városunk is, bennünket is befogadott, de olyan város, amely továbbépíthető, amelynek utcái többfelé nyílnak, és helyet adnak újabb épületeknek is. Szinte kínálják a továbbépítés lehetőségét.
A XVIII. században emelt, egykori Lénárd-féle magánház helyén épült palotában kapott helyet a Magyar Szó szabadkai szerkesztősége, akkor már ötvennél is több éve. A nehéz vaskapun belépve mindig hűvösség fogadott, a négyszögletes belső udvartól kétszárnyú ajtó választotta el a szárazkapu-bejáratot, amelyben balra fordulva lehetett feljutni az épületbe.
Több korban is ismertem Bori Imrét. Talán pontosabb leszek, ha hozzáteszem, hogy e korok között akadtak olyanok is, melyekben inkább tudtam róla, mint ismertem. Így például gimnazista koromban, Becskereken. Egy ideig Vigh István volt a magyartanárom (és osztályfőnököm is). Ő többször említette Bori Imrét – főiskolai évfolyamtársát.
Dr. Bori Imre Tanár Úrral való személyes ismeretségem a Magyar Tanszékre való beiratkozásommal kezdődött. Így nekem is – mint ahogy a nagyszámú, szűkebb és tágabb pátriánkban szorgoskodó magyartanárnak, újságírónak, írónak, költőnek, irodalom- és színházkritikusnak, művészet- és művelődéstörténeti szakembernek – a tanárom lett.
„…Jókai írófejedelemmé tudott válni: megvolt hozzá a népszerűsége és a közönsége, s nagyon körültekintően vigyázott is magára, hogy megalapozza és növelje ezt a popularitást” – meséli Jókai Mórról Szilágyi Márton magyar irodalomtörténész. A reformkor közkedvelt szerzőjének írásai ma is kihatnak, meghatározzák irodalmunkat. Szilágyi Mártonnal együtt emlékeztünk a 120 éve elhunyt íróra: beszélgettünk a költészetéről, az írói karrierjéről, de még a Petőfivel ápolt barátsága is szóba került.
Egyszer aztán Bori tanár úr azzal jött be az órára, hogy mindenki kerítsen egy papírlapot, majd firkantsa rá, mi jut eszébe arról, hogy: HÍD. Különben ha valakinek nincs kedve hozzá, nem muszáj. Úgy emlékszem, mindenkinek volt kedve. Gondom, azt mindenki tudta, ha nem is olvasta folyton, hogy létezik ezzel a névvel Újvidéken egy folyóirat, amelyiket a két világháború közt alapítottak, elhamvadt a második világégésben, hogy később újrainduljon. Felröppenjen vörös főnixként a felszabadulás után.
Az ún. szlovenszkói magyar irodalom egyik első halottja volt Mihályi Ödön. Négy év után követte a még a nagy háborúban tüdőlövést kapott Merényi Gyulát, s majd őt is négy évre rá követi Jarnó József (róla majd májusban). Mindhárman szorosan kötődtek Kassához, köteteik java is itt jelent meg.
Egy nyáron apósom-anyósom gyógyfürdőbe utazott, ránk hagyták a házat, amelyet Klebersberg Kunó kultuszminisztersége idején a falusi tanítóknak építettek. Feleségem tervbe vette, hogy kimeszeljük a konyhát. A szomszéd parasztasszonyhoz fordultunk mészért. „Mesz köll? Adok, amennyi köll” – mondta, bizonyítva jó szándékát és a nyelvjárásgyűjtők igazságát is: a mész főnév szerte az országban mesz alakban él.
Ezelőtt húsz évvel – de harminccal végképp – semmi esélyét nem láttam annak, hogy legyen majd egy egész Kárpát-medencét átfogó irodalmi lap, amely magyar nyelven, magyar kortársakat fog közölni és olykor személyesen – de virtuálisan gyakrabban – szorosabbra fűzi annak a szövetnek a szálait, amit magyar irodalomnak nevezünk. Persze, nemcsak irodalomnak, hanem kortárs magyar kultúrának is. 50 lapszám a bizonyítéka ma, hogy ez nem csak az én vágyam volt, hanem sokunké: és be is teljesült.