Szalai Klaudia: Géczi János – A napcsíkos darázshoz

Mindenkinek megvan a maga Géczi Jánosa. Vannak, akik biológusként hivatkoznak rá, míg mások város- és művészettörténészként vagy éppen képzőművészként emlegetik nevét. Önmagát azonban mindig is költőnek tekintette. Egy olyan József Attila-díjas költőnek, akinek nem csak munkája, hanem hivatása és szenvedélye is a szavakkal való játszadozás. Neve hallatán eszünkbe juthat Vadnarancsok című kötete, amely a nyolcvanas évek egyik legmeghatározóbb, botrányoktól fűtött irodalmi alkotásává nőtte ki magát. De asszociálhatunk nyolckötetes rózsamonográfiájára is, amelyben olyan művek találhatók, mint A rózsa kultúrtörténete. Az antik mediterráneum., A rózsa és jelképei. Fejezetek a 17-18. századból, vagy a tavalyi évben megjelent legfrissebb kötete, A rózsa labirintusa. Egy örök jelkép nyomában, amelyek költői variabilitásáról tesznek tanúbizonyságot.

Magam Géczi Jánosa nem más, mint a „rózsa költője”, aki képes volt e növény szimbolikus jelentésváltozatain keresztül bemutatni az emberi gondolkodás és képzelet történetét. Tanulmányaim során számos alkalommal fordultam monográfiájához. Legyen szó 16. századról vagy jelenünk rózsafelfogásáról, a szerelem vagy szexualitás, a születés vagy az élet motivikus felsejléséről, köteteiben minden bizonnyal választ kapunk kérdéseinkre. „A rózsa több egyszerű virágnál. Egyetemes szimbólum, amely a legkülönfélébb gondolatok és érzések kifejezését tette lehetővé. Keleti és európai kultúrák tükörképe, szemet gyönyörködtető vagy épp elképesztő ábrázolások tárgya, mítoszok, mesék, szerelmes történetek főszereplője.”
Úgy gondolom, hogy nagyon kevés nemzet van, ahol kortárs szerzőről rózsát neveznek el. Nyolc kötetes monográfiáját a botanika is nagy elismeréssel fogadta, s a 2013-ban újonnan megtalált rózsafajt ennek eredményeképpen nevezte el a költőről Kerényi-Nagy Viktor botanikus.

Ahogyan a rózsáról értekezünk úgy jelenik meg fokozatosan illata az orromban, s képzelem, hogy asztalomon most is díszeleg egy. Az illatok, a szagok és az ízérzékelés az Írok Boltjában megrendezett könyvbemutató során is hangsúlyos szerepet kapott. De vajon létezhet-e, hogy a költészetet illatokkal és ízekkel párosítjuk? S ha igen, mely érzékszervi tapasztalatok lesznek úrrá túlnyomórészt az olvasón? A szerző szavaival élve, „a kötet a mediterrán vidék illatát hordozza magában, íze pedig akár a tengeré, amolyan iszapos, sós íz.” Bár a kötet nem a Mediterrániumban töltött időszakot helyezi a középpontba, mégis hangsúlyos szerepet társíthatunk hozzá, hiszen A napcsíkos darázshoz alapötlete a szerző Adrián töltött időszaka alatt született meg. Ahogyan a sorok közt ülve kezemben tartottam a kötetet úgy éreztem, még ha csak néhány pillanat erejéig is, de a tengerparton sétálgatok. Mindazon interakció, amelyről Géczi János beszámolt, visszarepített Bibione partjaira, s valóban éreztem orromban azt a magától értetődő iszapos, sós tengeri illatot, amely – ha egyszer megtapasztalják – végérvényesen is társul a mediterrán fogalmához.

Géczi János | 209. veszprémi naplemente

a rózsa csupa forma

A kötet központi elemét nehéz lenne meghatározni, hiszen a negyven év alatt kialakult pályaívet hivatott minél erőteljesebben és karakteresebben fölrajzolni. Ha a kötetre pillantunk, elsőként egy sárga, amolyan darázscsíkos kötetet láthatunk, azonban ha levetkőztetjük és megtekintjük belső borítóját, világosan látszik, hogy a szerkesztők az illusztrációk játszmáját kihasználva két, különböző Szabados Árpád keze által készített festménnyel is ellátták a kötetet. Szabados Árpád festményei gyakran díszítik Géczi János köteteit, s talán nem véletlen, hogy a szerző épp a Munkácsy Mihály-díjas magyar festő- és grafikusművész egykori házával szemben találkozott elsőként a róla elnevezett rózsával. A kötet bemutatója során Géczi János kutyájával, Buborékkal oldalán számolt be arról, milyen ez az élmény számára.
„Ez egy igazi vadrózsa, amellyel a tavalyi év során találkoztam először Szabados Árpád egykori házával szemben. Őszinte félelmem volt, hogy a rózsa sárga színű, kellemetlen szagú lesz, de bíztam abban, hogy megkímél a sors ettől. Szerencsémre megnyugvással konstatálhattam, hogy a rózsa sem nem büdös és még csak nem is sárga. Szirmai rózsaszínűek, illata pedig semleges az emberi orr számára. Nagyon apró, mirtusz nagyságú, erősen fogazott levelei vannak, amelyek érdekes mód inkább szürke, mint a zöld színeiben pompáznak.”

Reményi József Tamás többször is kihangsúlyozta, hogy e kötet nem az „összes versek” típusú könyvek számát hivatott növelni. Sokkal inkább nevezhető ez egy keresztmetszetnek, amelyben bemutatásra kerül Géczi János költészete a Vadnarancsoktól egészen a legújabb, önálló kötet formájában még ki nem adott versekig. Reményi József Tamás szerkesztői munkájának köszönhetően a kötet a teljesség jegyében egy egzakt módon kialakított keretbe zárja a szerző negyven évének munkásságát, hiszen míg az első vers 1983-ra datálható, addig az utolsó, eddig még kiadatlan kötet kompozíciójából származó vers szintén 1983-as datálású.

A sokszorosan rétegzett költészet csomópontja ez, amely mentén minden olvasó számára kialakul egy kép, talán minden korábbinál erőteljesebb kép a költőről, Géczi Jánosról. Csehy Zoltán, a költő fiatalabb pályatársának szavaival élve „a nyelv alapvetően testi matéria, amelyből a költő önjáró, kiismerhetetlen élőlényeket formáz.” Ajánlom ezt a kötetet azoknak, akik szeretnék megismerni maguk Géczi Jánosát, s azoknak is, akiknek már van egy megalkotott kép gondolataikban. A magam Géczi Jánosa már nem csak a „rózsa költője”. Sokkal inkább a költő aki merész képzettársításainak köszönhetően képes mély gondolatokat elültetni bennem, olyan gondolatokat, amelyek tovább fejlődhetnek bennem, akárcsak a vadrózsa az erdélyi Szilágy megyében.