Száraz Miklós György: Kíváncsiság

Jorge Luis Borges azt nyilatkozta egyszer, hogy amikor a Buenos Aires-i metróújság főszerkesztője volt, mindenféle álneveken egy csomó cikket írt mindenféle tudományos és misztikus meg transzcendens témakörben, amikről halvány gőze sem volt, amilyen például a Hold-utazás, a gondolatátvitel, a negyedik dimenzió vagy a halmazelmélet.

Az agg mester ezzel sok mindent elárult magáról. Főleg azt, hogy gyerekes kíváncsiság munkált benne. Borges felnőttes gyerek volt és gyerekes felnőtt maradt. Ez a dolog veleje. Ez a kettősség. Meggyőződésem, hogy ez tesz valakit lángoló szavú költővé, ihletett bűnözővé vagy feltalálóvá – olykor elmebeteggé. A gyermeki látásmód és a felnőtt kíváncsiság keveredése.

Amióta először olvastam, azóta izgat, hogy Jorge Luis Borges Halhatatlan ember című novellájának hőse miért időzik vajon 1638-ban Kolozsváron. A mindentudó argentin nem magyarázza meg, hogy miért akkor és miért ott, és Erdély fővárosának nem a latin (Claudiopolis), nem a német (Clausenburg) vagy román (Cluj) nevét használja, hanem a magyart, hibátlan helyesírással: „en 1638 estuve en Kolozsvár”.

Borges használ magyar motívumokat, és valahol azt írja, hogy ha a földkerekségen valami okból csak a maja vagy a magyar költészet maradna fenn, ő bizonyára azokban is mindent megtalálna, ami neki fontos.

Köszöntést írt az első magyar költőhöz. Figyeljék csak: „...mi sem lehetne könnyebb, / mint valamilyen lexikont felütni, / hogy megleljem neved, testvéri árny, / s megtudjam, mily folyókban tükröződött / arcod, mely mára por és hamu lett, / s mily kardok, mily bálványok és királyok, / végtelen alfölded mily fényei / kapatták hangod első énekedre. […] Mi ketten sosem találkozhatunk, / ó, ősöm, kihez el nem hat szavam. / Számodra gyönge visszhang sem vagyok, / magam számára szorongó titok, / varázslat és rettegés szigete, / amilyen talán mindig minden ember, / és te is voltál, más egek alatt.” Mintha Adyt olvasva merengett volna el: „Vagyok, mint minden ember: fenség, / Észak-fok, titok, idegenség, / Lidérces, messze fény…”. Egy másik versében, híres Himnuszában a Paradicsom rózsáinak illata, az Eufrátesz vizének frissessége mellé helyezi azt a légies és megfoghatatlan pillanatot, amikor Magyarországon megszólalt az első csalogány. A titkos csoda című írásában a „XIX. század valamelyik utolsó délutánján”, amikor a nap tüzes sugara megragyogtatja az ablak üvegét, „a szellő szenvedélyes és felismerhetőn magyar muzsikát hoz”.

El tudom képzelni, hogy Borges figyelme Lope de Vega y Carpio, a spanyol aranyszázad irodalmának egyik legismertebb költője és drámaszerzője, a Főnix miatt vetült Magyarországra. Lope de Vega így ír a XVII. század első felében: „Én voltam első kitalálója / a komédiának Magyarországon / mert azok, amik először voltak / szellemesség és műgond nélkül voltak.” Őt azért érdekeljük, mert spanyolok és magyarok akkoriban egyformán Európa végvidékei vagyunk. A hódító iszlám két szélső bástyája: nyugaton az Ibériai-félsziget, keleten a Kárpát-medence, vagyis Magyarország. Ez a legfőbb magyarázata annak, hogy Lope de Vega mintegy ezerötszáz-kétezer drámája közül több tucat is magyar témájú. A csodálatos erdélyi fejedelem (El prodigioso príncipe transilvano) című darab Báthory Zsigmondról szól, de a Főnixet megihlették Nagy Lajos Nápolyért vívott hadjáratai is (annál is inkább, mert az 1600-as évek elején Nápoly már úgy száz esztendeje a spanyol Habsburgok tartománya), de érdekelték a Hunyadiak is. A királyság nélküli király (El rey sin reino) című darabjának fő mondandója az, hogy az iszlám előretörésének fő útvonalain elterülő két ország feladata közös: védeni a keresztény Európát. Lope de Vega jól ismerte a magyar történelmet, forgatta Bonfini és Turóczy krónikáját, és tájékozott az Erdélyi Fejedelemség bonyolult viszonyaiban is. Borges pedig jól ismerte Lope de Vegát.

A Halott emberhez készített képes angol glosszárium összeállítója Kolozsvárt Erdély fővárosának nevezi, és az 1638-as évről azt tudja, hogy a Kolozs vármegyei Dés városában szombatossággal vádolták meg az unitáriusokat. Ne vesszünk el a vallás útvesztőiben, mondjunk csak annyit, hogy a Krisztus személyét tisztelő, de őt az Isten részének nem tekintő új ariánizmusnak is mondott unitárizmust sokan a reformáció betetőződésének, legszélsőbb hajtásának, egyben a magyar vallásos géniusz egyik csúcsteljesítményének tartják, mivel a lelkiismereti és gondolati szabadságot hirdeti, és a hit forró szenvedélye mellé helyezi az értelem hűvös felelősségét is. A szombatosok még náluk is tovább mentek, ők már szinte zsidók voltak. A Complanatio desianát, vagyis a dési egyezséget hét napon át zajló heves vádaskodás és buzgó védekezés után 1638. július 7-én – ötvenhét egyházi és világi férfiú előtt – maga a Kálvin-hitű „bibliás őrálló” fejedelem, „öreg” Rákóczi György is aláírta. Az egyezség az unitáriusok vallási szabadságát megerősítette, viszont a szombatosokat nem kímélte: „szabad kezet engedvén felettök a törvénynek”.

A szabad kéz ököllé lett, és lesújtott. Toroczkai János kolozsvári ötvöst a dési piacon, vagyis a főtéren megkövezték, feleségét Kolozsvár piacán pucéran pellengérre állították, majd száműzték, Csiszár István városi képviselőre ugyanott hatvan botütést mértek. Siralmas krónikájában Szalárdi János részvétlenül tudósít: „a fejedelem szokott szorgalmatossága szerint dolgaihoz lát vala”, írja. A buzgóság vitathatatlan: az inkvizíció úgy ezer szombatost kutatott fel és állított törvény elé. Többségüket fej- és jószágvesztésére ítélték, igaz, a fejüket végül megtarthatták, ám a makacskodókat, a megtérni nem akarókat vártömlöcökbe vitték, várépítkezéseken dolgoztatták, míg jobb belátásra nem tértek. A megtérőket újrakeresztelték, majd miután „igaz vallásra hajlásukról” hitlevelet írtak alá, békével távozhattak. Holtukig megtértnek mutatták ugyan magukat, de a krónikás nem biztos, hogy hisz nekik. „A szíveket isten ő felsége, ki azokat teremtette, egyedül láthatja, tudhatja.”

A mindentudó Borges jól tudja, kik azok, akik Jézust nem tekintik az Isten egyenjogú részének. A barbár Droctulft történetében nem használja a szentháromságtagadó kifejezést, de azt mondja az ariánusokra, hogy ők azok, akik „azt tartják, hogy a Fiú dicsősége az Atya dicsőségének visszfénye”.

Borges mindent olvasott, a hispanisták szerint Janus Pannoniust is jól ismerte, nem is csoda, hisz Janus Pannonius grandiózus poéta volt, Európa-szerte divatos, akit az Újvilág felfedezője, Kolumbusz is olvasott. Lehet véletlen, hogy Borges a Teológusok című novellájának egyik hősét éppen Juan de Pannoniának kereszteli? (Amúgy az írásban lovas hunok csörtetnek be a Duna menti tartomány kolostorának könyvtárába, hogy széthányják, megcsúfolják, elégessék az érthetetlen könyveket.) Nehezen hiszem, hogy a mindentudó argentin – gaucsók unokája – ne tudott volna a pusztáról. Ha pedig tudott, akkor tudott a betyárról is (aki eredetileg nem a törvénnyel szembeszegülő, üldözött szegénylegény volt, hanem vándorló, idénymunkát végző, sokszor munka nélkül hányódó férfiember). Kár, hogy a betyár alakja megkopott, lejáratódott az elmúlt évtizedek utazási irodás propagandája miatt. Kár, hogy alakja minden méltóságától és eposzi erejétől megfosztatott, nevetséges komédiássá, ügyetlenkedő bohóccá degradáltatott. Borges Mutációk című rövidke írásában olvashatjuk: „...valaki egy magyar lovas fényképét mutatta, a ló szügyét kígyózó ostorszíj fonta körül. Megtudtam, hogy az ostor, amely valaha a levegőben csattogott, térdre kényszerítve a pusztai bikákat, ma már csak a vasárnapi szerszám hiú parádéja.” Kár, hogy a betyár nem lett irodalmunk maradandó hősévé, olyasféle mitikus alapfigurává, amilyen az argentin irodalomban a gaucsó. Meggyőződésem, hogy Janus és Lope mellett a betyár miatt lett kíváncsi ránk a mindentudó vak könyvtáros.

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. november 24-i számában)