Barabás Miklós korabeli művén a pántlikás kokárdával díszített Jókai, Petőfi és Vasvári, a Landerer és Heckenast-féle nyomda előtt állva, az esőben tolongó sokaságnak, a szabadsajtó első termékét, a Nemzeti dalt osztogatja - Forrás: Wikipédia
Minden a Nemzeti dallal kezdődött. Magamnak való gyerek voltam, igaz, de ökörködni is tudtam, ha kellett. Voltak barátaim, rúgtuk a labdát télen-nyáron. Jóllehet, már az óvodától is én búcsúztam verssel társaim nevében könnyes szemű szülők karéjában, de nem szerettem szerepelni, mások elé kiállni. Talán anyám halála után kezdtek fokozatosan rám szállni a tanítók. Mintha attól tartottak volna, hogy magamba süppedek. Pedig épp azt akartam, hogy ne bánjanak velem másképp, mint a társaimmal, sem mint azelőtt. Nem akartam, hogy sajnáljanak, hogy segítsenek, de kitűnni sem akartam.
Ötödikes lehettem, amikor először kötélnek álltam. Március 15-e, rám osztották a Nemzeti dalt. Mindezt még úttörőnyakkendőben kellett tolni, ilyenkor kivonultak a kerületi potentátok is. Úgy emlékszem, megugrottam. Legalábbis dicsértek a tanáraim. Pedig az utolsó pillanatig azt hittem, hogy bele fogok sülni.
Nem mintha élveztem volna, de ezt aztán több szereplés követte, mígnem nyolcadikos koromban Vörösmarty Szép Ilonkája zárta a sort. Én játszottam az álruhában vadászgató Mátyás királyt. Ma már, két térdműtéttel és húsz kiló fölösleggel nem tudnék annyit leskelődni egy lány után sem, mint akkor a főpróbák során.
Mivel a humán tárgyakból voltam erős, de a családom kereskedelmi szakközépiskolába szánt, hogy legyen szakma is a kezemben, ha nem akarok majd egyetemre járni – magyartanárom azzal bocsátott utamra, hogy mindent vállalj el, és akkor nem lesz gond, akkor átmész matekból is, meglátod, csak dolgozz a közösségért. Na, ez egy életre belém égett. Nem mindig örülök ennek. Olykor jobb volna megbukni matekból, mintsem hogy mások keservét is magamra vegyem.
A középiskolában írtam újságot, szerkesztettem és vezettem ünnepi műsort, előadást, gólyabált. Indultam szép magyar beszéd és versmondó versenyeken, az utóbbiakat később zsűriztem is.
De a valódi áttörést talán az hozta, hogy tizenhét éves koromban megjelent nyomtatásban két versem. Innentől nincs visszaút, érezhettem meg akkor: megláttak, mostantól nem bújhatok el, nem gubózhatok magamba, nem söpörhetek szőnyeg alá semmit.
A zaklatott kamaszkor éveiben, amikor rémálmok is gyakran látogattak, egyszer azt álmodtam, hogy egy fennsíkon állok, tűz a nap, s valahol zene szól. Szívbe markoló, gyönyörű zene. Talán egy tárogató csalogat. Mögöttem rengeteg ember, szemükben félelem vagy inkább tanácstalanság. Mintha fenyegetne valami minket, de ha a zene forrásáig eljutunk, megmenekülünk. Futni kezdtem, s egy idő után elrugaszkodtam a földtől, mert éreztem, hogy csak így van esélyünk. A többiek is hasonlóan cselekedtek, és nekik is sikerült. Amikor magam mögé néztem, láttam, hogy az egész tömeg fölemelkedik, mintha súlytalan volna, és a levegőben járva suhanunk. Katartikus élmény volt. Amit üzenni akart, azon mindmáig szorongva töprenkedem. Petőfi érezhette ezt, amikor egy nemzet leste a szavát. Csak ő nem álmában.
Egy biztos, hogy amit az a huszonéves zseni magától értetődőnek tartott, mert a természetéből fakadt, azt én csak mostanság, túl a negyvenen, kezdem el kapizsgálni, s már nem kell hozzá dobogóra állnom: ha hí a haza, akkor bizony cselekedni kell.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. március 9-i számában)
