Nem ismertük egymást hús-vér valónkban, a Facebookon voltunk ismerősök. Azután jelölt be, hogy megnyertem az unitárius egyház irodalmi pályázatát. Tudott róla, mert őt unitáriussá kenték. Engem katolikussá ugyanazzal az olajjal, vízzel. Különbözőségünkben hasonlóságunk. Hákettőó, olaj és még valami. Azt jelöljük ismerősnek, akihez van valami közünk. Akinek bár egy szeletét ismerjük. Így a költőnek minden olvasója ismerőse is lehetne. Nyilván ismertem a költészetét, és számos közös barátunk volt, van. Ám nem nyílt alkalom személyes találkozásra, ahol bemutathattak volna egymásnak. Akkor sokat gondolkodtam azon, miképpen szólíthatnám meg. Aztán találtam egy kapcsolódási pontot, mélyen elásva a gyermekkoromban. Soha nem írtam meg neki. Ingadoztam, ahogyan ingadozom most is. Mondjam, ne mondjam, kissé olyan, mintha magamat fényezném, aztán meg ott áll a parancs vagy jó tanács: „dicsérjen meg más, ne a te szád”. Bár ezek csak tények. Legyen most mindegy. Legyen az, ami. A ’80-as évek elején, tízéves koromban, a magyar olimpia megyei szakaszán vettem részt. A feladat egy Jókai-regény meg egy vers elemzése volt. A verset két vagy három szerzőtől választhattuk. Farkas Árpádét választottam. A megmérettetés után azt mondta a tanárnőm, kiváló az elemzésem, a megye legjobbja. Talán vigasztalni kívánt amiatt, hogy a jókais rész nem sikerült valami jól, talán igaz volt. Mindegy. Akkor azt mondtam neki, halvány dacba göngyölt arccal, mivel arra számítottam, kinevet, hogy költő akarok lenni. Majd, ha felnövök, persze. Nem nevetett. Talán ez is a jó tanár egyik ismérve: hogyan viszonyul a gyermek álmaihoz. Nem emlékszem, melyik vers volt az, amelyet választottam. A címére sem emlékszem. Tudom, jó vers volt. Szépre nyíló. Vers és még valami. Most már tudod ezt is, Farkas Árpád. Hiszem, hogy tudod. Talán a hit a kedves elhaltak számával gyarapszik? Ám legyen. És legyen meg az akarat, mely engedi ezt. Meg azt a valamit. (Végezetül, itt egy vers. Miért? Mert neked is írhattam volna.)
Itt, a mindörökben
Megtörtént, elmúlt. A nap jelentéktelen
zugai harántsugaras tájakká szélesednek,
urának intő vesszeje terebélyes fa, madarainak
törpe röppenése legyintést mintázó szárnyak
kőbe szólítása, pillanatai órák kondulásait kívánják
maguknak és töredékeink örök maradását kérik.
Maradnánk. Bocsánatba szólított föloldozással,
föloldozásba szólított reménnyel, reménybe szólított
hittel. Talán visszaszól. A lomb suhogása a szélnek.
Megtörtént, elmúlt. A megélés ráncai ezek,
a kétség savója, hogy nem találod? Apró
ujjacskák megfogó kézként, bársonyos talpak döngő
csizmákként lépnek hivatalba, kikövetelni a toporzékolást.
Miért nem a vízen járás talpai ők, az érintés ujjai?
És megássák a hiányt. Mi az nekünk. Mi az nekik.
Hosszúság és szélesség, mélység és magasság.
Megtörtént, elmúlt. Magas fa árnyékában árulják
a paradicsomot, és láttam, hogy jó. Édes, savanyú.
Emlékszünk rá, akár a piros csizma nyomára a hóban.
Ütjük is a bottal, abból a fából. Mosolygok vonallal
hasított számmal, á, bé a sarka, magasba rántva, ától,
a béig futok a szakasszal végtelent toldani, híd lesz
tehozzád, mi elér a szádig. Mosolyogj azzal, ami egyenes.
Ha elindultok a séta fehér napján, ráncokat
látni, melyek fölnevelnek, legyen nálatok
szentség, amit megfog a kéz, majd elenged.
Apám ráncaival párhuzamos vagyok, egyszerre
húznak, tartanak, emelnek, akkor már hol
toporogni, melyik kékre vésni törpe röppenést,
magasan, hej, de magasan végre, míg hetedíziglent
üt az óra, szürkét az égnek. Álomnak szín ez.
Számoknak egyre megy. Itt, a mindörökben.
Jöjj, te visszás mozdulat, felleget járatni széllel,
képemre faragott bottal, abból a fából, mégis,
mégis, ebben az egyszerű sötétben lelepleződnek
a csillagok, a külső utak egyikére térek, a lét
semmiségeiből gyúrt haraggal megnevezem az álom
hódításait a számmal, könnyű sétát tesznek egy járhatatlan
szálon, ahol nem járhatok én sem, képemre faragott bottal,
abból a fából –
záruljon szememre a kérge.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. márciusi számában)
