2023. december 28., 09:07
Emléksorok a százesztendős Monoszlóy Dezsőről
„…világpolgár”, írja Monoszlóy Dezsőről Tóth László, „a kisebbségi létbe szorítottság s a többszörösen kisebbségi sorstapasztalataival és -élményeivel, az örökös otthonkeresés és eredendő hazátlanság egymásnak feszüléseivel”. Tűpontos megfogalmazás, noha számos kaput nyit akár Monoszlóy sorsának megfejtése, akár a hasonló sorsot bejáró „közép-európaiság” életérzésének, az identitáskeresés labirintusának kijárata (mely persze mindig egy újabb bejárat) felé. Monoszlóy tizenegy év híján száz esztendőt élt, és ezen évtizedekre pillantva érthetjük meg igazán azt, amit most tragikusnak és jóvátehetetlennek gondolunk, élünk meg, az egyrészt semmiben sem új, másrészt inkább a távlatokra irányítja tekintetünket. Élni annyi, mint emlékezni és emlékeztetni – akkor is, ha az emlékeket mindig kétségbe vonják s az emlékeztetések megtalálják a maguk süket füleit. Minden korban. Engedtessék meg ennyi irónia, ez szinte kijár itt Monoszlóynak, aki maga is inkább élt az abszurd helyzetekkel, a szürreális ábrázolással; kafkai, írták sokan írói eszköztára jellemzőjeként; noha mindössze talán a fonákból indult ki, a dolgok visszájából, s ha valamit, akkor ezt nagyon fontos lenne eltanulni tőle. „te segíts múlt / ki benned éltem / vállald fel a hazugságot / lehettél volna menedékem” – írja le egyik versében a szinte örökérvényű tanulságot történelemről, memoárról; szinte, mondom, mert a versrészletben rejlő parabola villantja fel azt, hogy az igazi parabola a folyton változó értelmezések illogikus – percnyi léthez kötő – logikája.
Mindez persze életútjából fakad, abból, amit a huszadik század memoárjaként is olvashatunk; s azon belül is a közép-európaiság, mint életérzés két tévedésen alapuló memoárját: az egyik ebből az, hogy ennél rosszabb nem jöhet, s a másik, hogy a jót mindig túlgondoljuk errefelé. Ahol a világpolgárság választása-vállalása nem identitáskeresésből, hanem kényszerhelyzetek sorozatából fakad. Ám mégis ebből s innen fakad föl az egyik legfontosabb jellegzetesség, amit Ferdinandy György így definiált: „nyugati magyar írónak lenni nemcsak állapot, hanem állásfoglalás.” A nyugati magyar szépprózából szerkesztett antológia előszavából merítettem e félmondatot, érdemes lenne a teljes bekezdést, de itt és most ennek lényegi értelmezése annyit jelent, hogy a közép-európaiság velejárója az emigráció, a száműzetés megélése, az anyanyelvhaza mint egyetlen megmaradás belakása; s ennek szolgálata, bizony, állásfoglalás. S ez az állásfoglalás számos hangszeren szólalhat meg, sok-sok műfajban, átjárható szabadsággal telítődik a gondolat, hiszen annak szabadsága teremthet valós szabadságot – de mindennek gyökere mégis a megmaradást jelentő anyanyelv szolgálata. Elsodorhat a politika Budapestről Pozsonyba, onnan Újvidékre, majd Bécsbe, végül Szigligetre – mindez bár számos keserűséggel jár, de lényegében csak megsokszorozza azt az élményt, ami az írói lét levegője, tápláléka, sőt, végső soron: oka. Tudjuk jól – tudja, aki tudja –, hogy az író mindig az időről s az időnek ír, nem az olvasói igényeknek. Megtörténhet, hogy aki az igazat mondja, nemcsak a valódit, azt akár egy-egy nemzedék élményvilágából is kitörli, kiradírozza az aktuális hatalom, de ettől csak önmaga gyöngesége növekszik. Megtörtént ez Monoszlóy Dezsővel is, mind sorsával, mind műveivel; őt más tájakra űzték, könyveit nem adták ki, de végül a könyvek győztek. „A huszadik – az egyik legvéresebb – század azzal búcsúzott, hogy itt hagyta emlékül a maga emberlegendáit” – írja Monoszlóyról szóló szép esszéjében Kabdebó Lóránt. S hozzáteszi: „Ahogy ő belépett a századközép poétikai kínálatába, most ő mutatja fel a maga kínálatát. A huszonegyedik század emberének lesz miből válogatnia. A legtöbb, mi adható.”
S a legtöbb, mi kapható, hogy most újra elolvassuk a százesztendős Monoszlóy Dezső műveit. Mindent elmesélt azokban. Mindent arról, ami most történik, vagy még épp csak fészkelődik megtörténni.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. decemberi számában)
