Tóth László: Az „ismeretlen láncszem”

Tíz éve halt meg Bereck József

A minap Tőzsér Árpád 2002-es naplóját olvasgattam (A kifordított ember című, 2013-as kötetében), melyben az azóta sajnálatos módon már rég abbamaradt somorjai disputáról – a szlovákiai magyar irodalomkritika és irodalom ezen reményteljesen indult fórumáról – ír. Pontosabban annak sorozatnyitó, 2002. december 14-i vitanapjáról, melynek Az élő szlovákiai magyar írásbeliség volt a címe és központi témája. Tőzsér az esemény kapcsán többek között azt emeli ki, hogy a disputa fiatal kritikusai a szlovákiai magyar széppróza őket megelőző történéseit (is) mérlegre téve, elismerve Duba Gyula (addigi) életművéből, ami (számukra) elismerhető, kiemelték, hogy őt követően a szlovákiai magyar prózában egyfajta intellektualizálódási folyamat ment végbe s vezetett el Grendel Lajosig, majd rajta túl.

És itt jegyzi meg Tőzsér – a fórumon felszólalók nyomán –, hogy „e folyamatnak Duba és Grendel között még van egy kevésbé ismert láncszeme, s ez a dunaszerdahelyi Bereck József prózája…” Az említett tanácskozáson Benyovszky Krisztián Bereck egyetlen, írónk általában is elismerően értékelt kisprózáitól némiképpen háttérbe szorított regény(kísérlet)ével, a kritika által annak idején felemás fogadtatásban részesített Öregem, az utolsóval foglalkozott nagy ívű elemzésében, kissé elégtételt is szolgáltatva írónak és művének egyaránt.

Nos, azóta több mint két évtized is eltelt, ám Bereck József azóta is a szlovákiai magyar (kis)próza „ismeretlen láncszeme” maradt. És eltelt már egy évtized írónk halála óta is, s úgy tűnik, körülötte az „ismeretlenség”, a „felejtés” burka tovább vastagodott. Igaz, élete utolsó évtizedében már őt magát sem foglalkoztatta túlságosan, hogy – újabb műveivel, folyamatos írói jelenlétével – változtasson ezen, amikor is, ha nem tévedek, csupán egyetlen új műve (Meseenciklop, avagy a foltozóvarga, 2004) és egy novellaválogatása (Pásztorórák, 2010) jelent meg, mi több, egyre zárkózottabb visszavonultságban élt. Olyannyira, hogy már 2013. január 16-i, hatvannyolcadik életévében bekövetkezett váratlan halálának híre is bizonyára sokaknak évek (évtizedek?) óta először juttatta eszébe a nevét. Valahogy úgy, maradva Tőzsér metaforájánál, ahogy a minket a léthez kötöző láncnak sem vizslatjuk egyfolytában az egyes szemeit, elég számunkra a tudat, hogy azok elég erősek ahhoz, hogy e lánc sokáig eltéphetetlen maradjon.

Magam, temetése napján, azt kérdeztem, reménykedve, a naplómban, hogy Bereck Jóskát vajon nekünk, túlélőknek – olvasóinak, szűkebb pátriájának (Albárnak, Dunaszerdahelynek, illetve a Csallóköznek, melyek történetei zömének helyszínét, kiindulópontját adták) – sikerül-e, sikerülhet-e kiemelnünk fent említett végletes elzárkózottságából? Azaz ismertté tudjuk-e (akarjuk-e) tenni azt az „ismeretlen láncszemet”, melyet az ő rokonszenves személyével, erős írói tehetségével, jó néhány nehezen feledhető novellájával, elbeszélésével adott hozzá nemcsak a szlovákiai magyar, hanem általában a 20. század második felének acélerősségű magyar kisprózájához.

Nos, ha lehet, csak még inkább sűrűsödött körötte (jóvátehetetlenül, megmagyarázhatatlanul) – személyét, műveit illetően – a feledés homálya. Halála ötödik évfordulóján is, emlékezetem szerint, mindössze Kocur Lászlónak jutott eszébe, hogy felidézze személyét és – elkallódásuktól félve – szóljon azokról a nem múló értékekről s jobbára albári és dunaszerdahelyi emlékei alapján mintázott, felejthetetlen irodalmi alakjairól, melyek s akik tolla nyomán papírra kerültek. S akkor még nem szóltunk publicisztikájáról, hisz írónk több mint négy évtizeden keresztül volt a dunaszerdahelyi járási lap, a Csallóköz újságírója, szerkesztője (évekig vezető szerkesztője, illetve főszerkesztő-helyettese), mely írásai nélkül nem lehet teljes tudásunk a régió életéről, történetéről sem (például, hogy mást ne említsek, csupán a Dunaszerdahelyi járás sporttörténetéhez is három-négyezer általa szerkesztett-szervezett újságoldalnyi anyagot tett hozzá lapjában). Ennek ellenére – mint a község jeles személyiségének, illetve mint annak egykori élete és számos jellegzetes alakja megörökítőjének (amihez elég lenne felemlítenünk akár szociografikus igényességű falurajzát, a Gyermekkorom pusztuló tájait is) – nincs emléktáblája sem a szülőfalujában. Ráadásul egy elmúlt évi, a község azóta már újraválasztott polgármesterével készült, a Csallóközben megjelent nagyriport például a nevét sem említi, mint akinek emlékét megőrizni, ápolni kívánnák. (Igaz, ugyanígy járt itt a falu másik jeles személyisége: egykori plébánosa, a községben elhunyt Farkas Jenő költőműfordító is, akinek emlékét ellenben egyházában, továbbá egykori működésének egy másik helyszínén, Nagymegyeren példásan ápolják.)

De nincs emléktáblája Bereck Józsefnek, ne adj isten (mell)szobra, és utca sem őrzi a nevét Dunaszerdahelyen sem, melynek számos helyszíne, eseménye, alakja szintén Bereck által emelődött be a 20. század második felében az irodalomba. Arról nem is szólva, hogy Bereck József – akinek könyveiről Benyovszky Krisztián, illetve Tőzsér Árpád mellett számosan, nemzedéki hovatartozás nélkül a legnagyobb elismeréssel írtak idehaza és Magyarországon egyaránt (Szalay Zoltán például egy helyt „csallóközi Faulknernek” nevezte), s aki jó néhány novellájával és elbeszélésével a mindenkori (cseh)szlovákiai magyar kispróza olyan antológiadarabjait írta meg, mint például a Vihar előtt, a Biliárd néhány hős emlékének, a Tudósítás egy ország elvesztéséről, a Pásztorórák stb., melyek újrakiadásával bizonyosan újból megtalálhatná az olvasóit is. S amelyek említése és munkásságának taglalása nélkül a mindenkori (cseh) szlovákiai magyar irodalomról születő értékelések is csak hiányos és torz képet adhatnak tárgyukról.

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. januári számában)