Repiszky Tamás 1959-2022
Múlik… múlik a múltunk… Velünk is, persze, amit magunkkal viszünk el belőle. A múltról való tudásunkkal… azzal, amit egyedül mi tudhatunk róla… Mert mindenki másként látja és másként éli meg, mindenki más-más vonatkozását ismeri. S mi, akik időlegesen marad(hatt)unk még, nemcsak a távozók hiányával, hanem azzal a tudással is szegényebbek leszünk, amit életükben már nem volt módjuk átadni nekünk.
Ezek jutottak most eszembe Repiszky Tamás december 7-i halálhírének hallatán. Aki viszont egész életét arra szánta (bár mindössze csupán hatvannégy év adatott neki), hogy a múltat, múltunkat, a családja részéről reá testálódott gazdag szellemi örökség bírójaként, minél teljesebb mértékben átláthatóvá, befoghatóvá tegye számunkra.
Kassáról indult – a közművelést is szívügyének, munkaterületének tudó történész, régész, muzeológus volt, előadásokat tartott, kiállításokat szervezett, ismeretterjesztő filmet rendezett, könyv- és lemezkiadással foglalkozott, és számos más ügy mellett ott találjuk őt. Nevét, tájainkon, Fábry Zoltán Üresjárat 1945– 1948 című irodalomtörténeti jelentőségű, egészen a rendszerváltásig ismeretlen naplójának a sajtó alá rendezése és közreadása tette ismertté még rögtön a rendszerváltás táján, az 1980–1990-es évek fordulóján. A stószi „remete” nevezetes memorandumáról, A vádlott megszólalról addig tudottakat nem kis részt átíró, módosító, évtizedekig „titkos fiókokban, katonaládákban”, illetve Fábry ágya alatt rejtegetett napló nem elhanyagolható része ugyanis az ő nagyanyja, Simai Béláné Madzsar Lili hagyatékából került elő, aki mások mellett kézirata gépelésével is segítette annak idején az írót. A közkedvelt kassai orvos felesége családjának, ahogy neve is mutatja, fontos szerep(ek) jutott(ak) a századfordulós, illetve a Trianon utáni évek magyar történelmében, társadalomtörténetének alakulásában. Ahogy maga mesélte tréfásan egyik visszaemlékezésében: gyermekkorában családjuk körében sokan megfordultak, akikről később utcát neveztek el, így ő kislányként „minden utcát bácsinak szólított”. Madzsar Lili édesapja ugyanis Madzsar József, korának neves orvosa és társadalomtudósa, édesanyja pedig Jászi Alice, a nemzetközi hírű táncpedagógus, a magyarországi gyógypedagógia alapjainak megteremtője volt, s mindketten kiemelkedő szerepet játszottak koruk magyar történelmében. Miként Jászi Alice testvérbátyja, Jászi Oszkár is köztudottan az 1910–1920-as évek magyar szellemi-politikai életének egyik meghatározó alakja volt. De ugyanehhez a családi, illetve szellemi körhöz tartozott utóbbi első felesége, kora magyar költészetének és képzőművészetének, illetve a magyar szecesszió kiemelkedő alkotója, Lesznai Anna is, aki egészen az 1930-as évekig családjuk zempléni, alsókörtvélyesi birtokát tudta igazi otthonának: a Jardin Paradisenek (édenkertnek), melynek elvesztésébe élete végéig nem tudott beletörődni.
A családtörténet minél teljesebb feltárása mellett – melynek során kikerülhetetlen adalékokkal járult hozzá Jászi Oszkár, Lesznai Anna, továbbá Madzsarné Jászi Alica életének alaposabb megismeréséhez, munkásságuk árnyaltabb értelmezéséhez, miközben fontos adalékokkal, színekkel egészítette ki például Ady Endre portréját is – Repiszky Tamás régészként is számos jelentős, Budapest környéki lelőhely feltárásának irányításában, felügyeletében működött közre. (Ő volt például a szakmai vezetője a pilisi Holdvilág-árokban folyó, Szörényi Levente által kezdeményezett régészeti feltárásoknak is.) Egyik legutolsó munkájaként pedig elkészítette a maga és felesége, az ugyancsak tájainkról: Pincről indult Szvorák Katalin Kossuth-díjas népdalénekes „párhuzamos családtörténeti akvarelljét”, mely egyedülálló rálátást ad(hat) a 20. századi magyar történelem két egymástól élesen eltérő, más-más irányból induló, mégis egybefonódó életútjára.
Múlik tehát, múlik a múltunk, s nem kis részt a feledés leple takarja azt is, amit mi magunk megéltünk – ráadásul mennyi törekvés rá, hogy minél több elfedődjön belőle… Repiszky Tamás viszont tette a dolgát a tekintetben (még ha korai halála miatt mind nem is végezhette el), hogy az jelenünk és jövőnk – s így önismeretünk – része lehessen, maradhasson. Így akár testamentumaként is ért(elmez)hetők fentebbi párhuzamos családtörténetének zárószavai: „…a magyarság határon túli jövője válságos állapotba került. Trianon árnyéka mindmáig ránk vetül, hiába űzzük el a felhőket, hiába a »békévé oldja az emlékezés«, vagy a révülés a »boldog békeidőkbe«, hiába a »mi lett volna, ha…« feszegetése. Trianon árnyékát nem lehet napossá varázsolni, ellenben lelkünk Kárpát-medencei hazáját senki nem veheti el! Trianonnal ugyan kibékülni nem lehet, de veszteségéből tanulva, az új határok ellenére összetartozásunkat kell erősíteni.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. januári számában)
