Tóth László: Konszolidáció falun, 1968 után, szabadon

Soóky László verséhez

Soóky László (1952–2020) az 1990-es évek végén, két és fél évtizedes, szélesebb körben is felfigyeltető, termékeny írói-költői-kritikusi-közíróiművelődésszervezői s dramaturgi ténykedés után, ilyen-olyan okból, bő évtizedre elhallgatott íróként, és visszavonult a nyilvánosságtól. Csupán a 2010-es évek elején jelentkezett újra, biztatásomra – a pozsonyi Irodalmi Szemlét szerkesztettem az időben –, színikritikusként, a komáromi Jókai Színház előadásainak értékelőjeként, krónikásaként. Újabb évek elteltével, 2017-ben pedig, szintén érdeklődésemre – akkoriban a kaposvári Somogy olvasószerkesztője voltam – néhány irodalmi-történeti esszéje, morfondírja mellett, meglepetésre, új verseiből bízott rám hetet (azaz, cím szerint, a következőket: Jónás próféta, másmilyen felütés; Pillanatfelvétel egy bizonyos árvíz ürügyén; Dzsalali [Egylényegűség]; Dzsalali [A húsvéti ünnepkör]; Nagypapa belovagolt Debrecenbe; A magasabb szintű konszolidációs átvilágítás; Konszolidáció falun, 1968 után, szabadon), melyből az utóbbi hármat azonnal közöltem is.

E hat verséből később öt a halála előtt két évvel a Vámbéry Polgári Társulás kiadásában 2018-ban megjelent Hol fekete, hol meg fehér című, három évtizedes szünet után kiadott negyedik verseskönyvébe is bekerült, melyből azonban az utolsó valamilyen oknál fogva kimaradt. Illetve, vélhetően azért hagyta ki belőle, mert e szövegének nagy részét átvette, bedolgozta az időközben bemutatott, Egy disznótor pontos leírása című nagysikerű monodrámájába, mely az ugyancsak 2018-as megjelenésű meg a Sátán, meg én című színműgyűjteményében is olvasható. Mivel azonban ez a szöveg véleményem szerint versként is teljes mértékben megállja a helyét (s egyébként is, több verséből is átemelt bizonyos részeket, motívumokat, sorokat az ez időben egymás után sorjázni kezdő színpadi műveibe, melyekből A kóklerek forradalmai, a meg a Sátán, meg én és A prágai maffia címmel négy év leforgása alatt három kötetet is kiadott gyors egymásutánban), azt gondolom, annak ellenére, hogy a magyarországi Somogyban megjelent már, szerzőjének sem lenne ellenére, hogy most teljes értékű versként is visszahelyezzük eredeti s természetes közegébe, a szlovákiai magyar költészet kontextusába.

Soóky László
Konszolidáció falun, 1968 után, szabadon

Ezerkilencszázhatvannyolc augusztusa után
nem egyértelműen és nem mindig populárisan,
de helyükre kerültek a dolgok, valami brutális
dramaturgia folyamodványaként átvilágítottak
minden egyént és csoportot, mint egykor mama
a tyúktojást, a gyertya lángja előtt, hogy fias-e.
Az önmagával lojális kommunista párt mérlegre
téve önmagát, spiclik seregét küldte szerteszét,
hogy általuk, (ki-ki használja korábbi jegyzetét)
tisztuljon, rostálja ki a férgesét.

Apámat ezerkilencszázhetven
január tizenharmadikán, kedden
világította át a helybéli átvilágító bizottság,
mint párton kívüli közéleti tényezőt,
mert ő volt a környék egyetlen, használható
műbikája, valóságos inszeminátor,
szó szerint befolyásos, közmegbecsülésnek
örvendő személy, aki napjában többször is
befolyásolt ezért mind környezete, mind a
hétszázhatvanhat tehén (plusz, mínusz) tisztelte
őt, mint rendíthetetlen, párton kívüli közéleti
tényezőt.
A párt alapelvei szerint tudniillik, tíz tehénnek
tizenkét borjat illett borjadzania, emellett az
inszeminátor felelt azért is, hogy az NK-12/9-es
nevű szlovák tarka tenyészbika dominanciája
érvényesüljön a Bodri-38/48-as magyar tarka
tenyészbika ondóbéli teljesítménye fölött.

Ezért nem kellene csodálkozni azon, hogy
Szabópali, a helybéli átvilágító bizottság feje
furfangos kérdést intézett apámhoz:
„Gálelvtárssándor, mondd meg itt a bizottságnak
őszintén, hogy milyen viszonyban vagyol
a csehszlovák–szovjet barátsággal?!”
Mennyire őszintén, Szabópali?
Annyira azért nem őszintén, mondta Szabópali.
Akkor, azzal, amit mondtál, tűrhető viszonyban
vagyok, mondta apám.
S így került be a jegyzőkönyvbe, amelyet
Klucska elvtársnő jegyzett, hogy a párt
továbbra is Gálelvtárssándort bízza meg
a kisborjúk csinálásával minden reggel
és minden délután azzal a feltétellel, hogy
amikor épp borjút csinál, magáévá teszi a
párt időszerű irányelveit, akár virrad, akár nem.
Apám, a sorsdöntő átvilágítás után a magáévá
való tétel ügyében merőben más álláspontra
helyezkedett, úgy vélte, míg Szabópali
az irodában folyamatosan, éjt nappallá téve
átvilágított, addig otthon, Ágica, Szabópali
felesége egyedül írta asszonysorsa áporodott
történetét, kielégítetlenségének bosszantó
időszakait naponta górcső alá vette, elképzelte,
mit, hogyan és miként.
Apám az asszonysorsokat illetően csak
nagyon ritkán tévedett, bekopogott illendően.
– Most gondoltad, Sándor?
(apám bólintott)
– Most, amikor a Pali átvilágít, Sándor?
(apám bólintott)
– Itt, a konyhában gondoltad, Sándor?
(apám bólintott)
– Az asztal mögött gondoltad, Sándor?
(apám bólintott)
– Hátulról gondoltad, Sándor?
(apám bólintott)
– Úgy, hogy lássam a verőckét, Sándor?
Sándor… Sándor… Sándor!
Ilyen volt ezerkilencszázhetven január idusa,
s, mert apámnak senkivel nem volt konfliktusa,
biciklijét fütyörészve tekerte hazafelé,
a dicsőség, természetesen, most is
a lélekben erős Istené.

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. augusztus számában)