Oláh Gábor tévedése
Oláh Gábor (1881–1942) költő volt, író, irodalomtörténész, kora jó tollú és termékeny alkotója, Ady kortársa és bizonyos értelemben vetélytársa is, aki előtt számos lehetőség nyitva állt, ám élni azok egyikével sem tudott olyan mértékben, amilyenre tehetsége szerint hivatott lehetett volna. (Féja Géza az Egy magyar torzó címet adta egyik, róla szóló esszéjének – joggal.)
Nemrég azonban Oláh 1910- es Írói arcképek című veretes kis kötete akadt a kezembe, benne szépen árnyalt, érzékeny, lelkes (értsd: átlelkesült), hiteles, elemzése alanyát üde képekkel jellemző Ady-portréjával. Megállapításai pontosak, egészében igazolta őt az idő. Invenciózus zárómondatával pedig az egész Ady-jelenség leglényegét sikerült megragadnia, talán legelsőként irodalmunkban: „…ha eddig voltak egész, töretlen magyarok: Ady talán az első összetört magyar.” Azaz a 19–20. század fordulóján nemcsak az addig általában érvényes világegész, mint olyan, szűnt meg félelmetesen rövid idő alatt (lásd a „Minden Egész eltörött” tényét-élményét a magyar lírában köztudomásúlag elsőként rögzítő, Kocsi-út az éjszakában című Ady-verset 1909-ből), hanem az az egyénben is megszűnt létezni, darabjaira hullott szét, végletesen meggyengítve – szétdúlva – ezzel a személyiség integritását is („Fut velem egy rossz szekér, / Utána mintha jajszó szállna, / Félig mély csönd és félig lárma, / Fut velem egy rossz szekér” – így rögzítik e tényt a vers felejthetetlen zárósorai).
Ám, hogy Ady csak a kezdet, és e törés, illetve e törések sorozata hamarosan mindenkiben végbemegy, azt csak kevesen lát(hat)ták 1910 körül s még kevesebben hitték – így bizonynyal maga Oláh Gábor sem. Különben nem állította volna róla, hogy „népszerűséget neki nem jósolhatunk”, nem gondolta volna egyedi jelenségnek ezt a „harmóniátlan, óból újba áthajló korának” hirtelen feltűnt típusát megjelenítő „szomorú fiút” a maga „elszigetelt bizarrságában, mint a gyilkos tavakból kifejlő csodás virágok”, aki „a szakembereket ritkaságával, furcsaságával izgatja, de a virágot szedő boldog szerelmesek és a mindennapi népek elkerülik”. (Vagyis aki Adyt „teljesen érteni akarja”, jutnak eszembe erről Schöpfl in Aladár szavai, egy kicsit magának is „Ady Endrévé kell válnia”.) A jobbára már életében is méltatlanul árnyékban maradt szépreményű debreceni alkotónk azonban a maga idejében nem láthatta még: a kor azóta „a virágot szedő boldog szerelmesek” és „a mindennapi népek” mellett sem suhant el észrevétlenül, s a „Minden egész eltörött” élménye csakhamar mindenkinek sorsfordító és személyiség-átalakító világélménye lett.
Ezzel szemben ma már, elég csak szétnéznünk magunk körül s a világban, az „összetört” Adyra is hajlamosak vagyunk úgy tekinteni, mint az utolsó „törhetetlen magyarra”, az elbukásában – mind személyes, mind pedig tágabb értelemben vett sorstragédiájában – is kiteljesedett emberre.
Ady Endre
Kocsi-út az éjszakában
Milyen csonka ma a Hold,
Az éj milyen sivatag, néma,
Milyen szomoru vagyok én ma,
Milyen csonka ma a Hold.
Minden Egész eltörött,
Minden láng csak részekben
lobban,
Minden szerelem darabokban,
Minden Egész eltörött.
Fut velem egy rossz szekér,
Utána mintha jajszó szállna,
Félig mély csönd és félig lárma,
Fut velem egy rossz szekér.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. októberi számában)
