Balla Kálmánhoz – hetvenedik születésnapján
Aki ismeri az 1970–1980-as évek csehszlovákiai magyar irodalmát s annak történéseit, illetve aki emlékszik még rájuk, tudja, milyen szerepet játszott abban s azokban, illetve annak előremozdításában, az egyetemes magyar irodalom részeként történő értelmezésének kísérleteiben, ablakai tágabb térségekre nyitásában, s az 1968 utáni husáki neosztálinista konszolidáció Prokrusztész-ágyából való kibillentésére irányuló törekvésekben Balla Kálmán. Amihez elég csak a két legemlékezetesebb fellépését – a nagy vitát kiváltó Van-e költészetünk? című 1979-es, Hét-beli kritikáját, vagy az ún. Iródia-nemzedék pályakezdőinek Grendel Lajossal közös mentorálásában, Próbaút című antológiájuk, illetve az Irodalmi Szemle 1987-ben indított Holnap rovatának létrehívásában és szerkesztésében végzett munkáját – néznünk, hogy a csehszlovákiai magyar térfélhez kötött, ám tágabban is értelmezhető irodalomtörténeti szerepét máris vitathatatlannak lássuk.
Versekkel indult húszéves kora környékén, de már ezekkel is rögtön egyéni s szűkebb közegén belül járatlan úton, egyedi módot s formát találva azokhoz az esztétikai tapasztalatokhoz, melyek az addigi meglehetősen zárt és egynemű közegén belül előtte csak keveseknél, valamint a Vetés-nemzedék lírájában és néhány prózaírójánál kezdtek érvényesülni döntő módon, ám hozzájuk képest is radikálisabb formában. Ami már mindössze huszonnégy évesen, 1978-ban kiadott első kötetében, a Betűvetésben is teljes mértékben érvényesül, melyet tíz évre rá, 1988-ban követett a második (s máig utolsó) verseskönyve, a Madách-díjjal jutalmazott Életírásjelek, melynek apropóján a kor egyik meghatározó irodalomértelmezője, Szörényi László a „nagy költők” sorában jelölte ki a helyét. Melyet Könyvvilág-beli írásomban magam is „az utóbbi esztendők legfontosabb magyar verseskönyvei” közé, őt pedig „nemzedéke legjobbjai – Zalán Tibor, Szőcs Géza, Sziveri János – mellé” soroltam. Mindeközben – s főként Vladimír Holan világirodalmi szintű verseinek átültetésével – műfordítóként is bizonyított, felzárkózva a cseh költő leghitelesebb magyar nyelvű megszólaltatóihoz is (Székely Magda, Tőzsér Árpád stb.). A (cseh)szlovákiai magyar költők szerelmes verseiből Karsay Katalinnal összeállított, s máig mintaadó, noha már csak 1989 novembere után megjelent, ám még azt megelőzően szerkesztett antológiájával, a Tűzpalotával pedig a gyakorlatban is elvégezte a szlovákiai magyar líra s a vele kapcsolatos elképzeléseinek a tűzpróbáját. Melyben, annak utószava szerinti, de már korábban is képviselt tétele értelmében – azaz hogy „az egyazon nyelven születő irodalmak részekre tagoltsága [...] aligha lehet bizonyíték a specifikálás torzításai, a sajátosságok provincializmusa, az elzárkózás messianizmusa mellett” – megkeresve annak azon opusait, amelyek külön jelző nélkül is megállják a helyüket, és megfelelnek a legszigorúbb esztétikai elvárásoknak. Vagyis ekkorra már világossá vált, hogy nemcsak költőként, hanem irodalomszervezőként is egyre jelentősebb szerepeket vállalt magára s töltött be.
Köztudott ugyanekkor, hogy az 1980-as években, s különösen az évtized végére a pozsonyi Madách Kiadó mindinkább a husáki rendszer merevségével, dogmáival szembeni alternatív törekvéseknek s az ezek nyomán kibontakozó, egyre nyilvánvalóbb ellenállásnak is az egyik legfontosabb bázisává kezdett válni. Például azzal, hogy nem kis részt itt, illetve körülötte kezdtek összpontosulni azok a személyek, illetve erők, akik az 1989-es a rendszerváltáshoz elvezető folyamatok e szakaszában fontos feladatokat vállaltak magukra (a kiadó szerkesztői közül például, Balla Kálmán mellett, Grendel Lajos, Zalabai Zsigmond, Tóth Károly, Kulcsár Ferenc is). Miként Balla, ami ma már kevésbé ismert, a Madách Könyvkiadó tudományos almanachja, az Új Mindenes Gyűjtemény szervezésével, szerkesztésével, egyéb szerepvállalásaival – Tóth Károllyal, Zalabai Zsigmonddal, másokkal együtt – ott volt a szlovákiai magyar tudományosság intézményes formáinak megteremtését szorgalmazók közt, és részt vállalt a Budapesten szervezett, s kezdetben csehszlovákiai magyar érdekeltségűnek készült, máig megjelenő kisebbségtudományi szemle, a Regio elindításánál is. S mi sem természetesebb, hogy 1989 februárjában ő is aláírta azt a 33 szlovákiai magyar értelmiségi által jegyzett nyilatkozatot, mely javaslatokat tett a szlovákiai magyar kisebbség politikai, jogi és tudományos életének, oktatásügyének és nyelvhasználatának javítására és biztosítására. Ezután több mint harminc író bevonásával, a Szlovák Írószövetség magyar tagozatának alternatívájaként, megszervezte és létrehozta a nemzetközi PEN Klub önálló pozsonyi, szlovákiai magyar csoportját, és ott volt a cseh ellenzékiek Néhány mondat címen elhíresült felhívása mellett kiálló értelmiségiek nyilatkozatának szlovákiai magyar aláírói között is. Miként természetesen jelen volt és A csehszlovákiai magyar irodalom válaszútja címmel előadást tartott 1989. november 18-án a Tóth Lajos 50. születésnapja alkalmából rendezett vágsellyei értelmiségi konferencián, ugyanaznap este pedig egyike azoknak, akik Tóth Károly lakásán megalakították a rendszerváltásban oroszlánrészt vállaló, országos jelentőségű szervezetet, a Független Magyar Kezdeményezést. Ezzel pedig az ekkor indult folyamatoknak is egyik legfontosabb alakítója lett (főszerkesztője az 1990 márciusában megalakult Danubius Kiadónak, július 1-jén pedig ő váltotta fel a Nap című független lap élén annak alapító főszerkesztőjét, Hunčík Pétert, hogy azután egy évvel később átvegye a Danubius helyébe lépő Nap Kiadó vezetését is.) (Mindeközben magyar részről többekkel bekerült a szlovák rádiótanácsba, majd a Csehszlovákiai Magyar Írók Társaságának öttagú választmányába is.) Egy évvel később, 1993-ban azonban, részben magánéleti okok miatt, hirtelen elhatározással és éles pályamódosítással váratlanul kivonult a szlovákiai magyar irodalomból és kulturális közéletből, és Magyarországon telepedett le, ahol felhagyott a publikálással, s ahol csupán bő három évtizeddel később kezdtek szórványosan megjelenni újabb írásai.
Korábbi kritikái, esszéi, tanulmányai azonban – az újabbakkal együtt – máig a szlovákiai magyar irodalom előrelépésének, újrastrukturálásának, önismeretének, s az irodalomról, mint minőségről való gondolkodásnak nélkülözhetetlen alapkövei, dokumentumai, amiért meggondolandó lenne összegyűjtésük és újrakiadásuk is. Példájául többek közt annak, amit három évtizeddel ezelőtt írtam le róla egy, szlovák és (cseh)szlovákiai magyar írókkal készített beszélgetéssorozatom egyik, vele és Valér Mikulával felvett páros interjúm bevezetőjében. Jelesül, hogy az ő kettősüket azért is tartom különösen fontosnak, mivel egyikük is, másikuk is úgy (volt) szerves – vagy éppen szervesülőben levő – része irodalmának, hogy közben nem adták fel kívülállásukat sem. Akik azzal tettek hozzá valami nagyon lényegeset az irodalmukhoz, hogy nem adták át neki teljesen magukat, s nem olvadtak bele a legkisebb mértékben sem, nem vették fel seregük uniformisát, és a végsőkig ragaszkodtak saját integritásukhoz, és megőrizték autonóm személyiségüket. Márpedig van-e, lehet-e világunkban ennél fontosabb?
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2024. februári számában)
