

Megint itt a karácsony, s mi úgy teszünk, mintha nem gyötörne bennünket megint a pandémia, nem fenyegetnék az emberiséget klímakatasztrófák, háborúk, nem tudnánk a világ szegényebb régióiban dúló éhínségről, s mintha az ablakunk alatt nem az apokalipszis lovasai dobognának, hanem csak gyermekkorunk subás, csizmás betlehemesei vernék le csizmáikról a havat.
S mintha gyermekeink, unokáink még hinnének Jézuskában: meghegyezzük a fenyőtörzs alsó végét, beállítjuk a fát a tavalyi talapzatba, s nekiülünk – a diótörésnek.
Modern diótörő csipeszem semmiben sem emlékeztet A diótörő balett meg a belőle készült filmek diótörő bábujára, amely régen feltehetően erős, ijesztően kiálló fogaival roppantotta össze a diót. Nem lehetett egyszerű művelet, mert csipesszel sem egyszerű a diótörés: ha nem törik a héja apró szilánkokra, csak megreped, a repedés könnyen becsípheti az ujjad hegyét, s véres lesz a dióval való küzdelem.
De miért van a diónak ilyen kemény héja? Ki ellen, mi ellen kell védekeznie ilyen áttörhetetlen páncéllal? Erre nincs válasz (sőt maga a kérdés sem vetődik föl) sem a színpadi Diótörőben, sem a filmváltozataiban, de még csak a csonthéjas gyümölcsökkel foglalkozó szakirodalomban sem igen.
S az már önmagában is érdekes, hogy a nagy Darwin viszont még az evolúciónak ezzel a bagatelljével is foglalkozott: szerinte a dió héja lehet vékonyabb vagy vastagabb, de annál nem szokott vékonyabb lenni, mint amit a cinege is feltörhet. S a tudósnak ebből a megjegyzéséből mindjárt két dolog is következik.
Egyrészt megvan a válasz jegyzetem bevezető kérdésére: a dió természetesen a madarak csőre ellen védekezik a vastag héjával, másrészt a közismert „cinegés dió” kifejezésnek is Darwinnál van a magyarázata: cinegés dió = vékony héjú dió.
Egy viszont biztos: ezek a diók itt előttem, a tálban, amelyeket estig meg kell törnöm, legalábbis „varjas diók”, mert még nekem, a csipeszes embernek is meg kell küzdenem mindegyiknek a páncéljával. A feleségem szerint megéri, mert egyetlen darab diós bejgli annyi antioxidánst, vitamint és kalciumot tartalmaz, mint két doboz gyógyszer. Erről én is olvastam eztazt, morgom az orrom alatt, de honnan tudják mindezt a cinegék és a varjak?
Bontom a diószemeket, egyiket a másik után, s közben ezerfelé kalandoznak a gondolataim. Nem tudom például, miért diószem a diószem, miért nem inkább diófej, hiszen a dió, a szerkezetét tekintve, mintha az emberfejet utánozná: a dióbél csaknem pontos leképzése az agyféltekéknek és lebenyeknek.
Ezzel persze nem mondok semmi újat. Orosz Péter ír William Cole-ról, aki Ádám az Édenkertben című könyvében már 1657-ben az ember fejéhez hasonlította a diót: „A kopáncs a húsos fejbőrnek felel meg, a csonthéj a koponyának, a bél vékony hártyája az agyhártyának, a dióbél pedig maga az értelmes agyvelő. És ugyanúgy, mint a dióbélből alkohollal a legnemesebb anyagok vonhatók ki, az ember agyából is alkohol hatására jönnek elő a legnemesebb gondolatok.” (Orosz Péter: Könyv a dióról)
Még jó, hogy a kopánccsal (a dió zöld burkával, amely később megrepedezik s magától leválik, „somzik”, ahogy nálunk, Gömörországban mondják) már nincs dolgom, de annál többet piszmogok azzal a hártyaszerű, megszáradt csíramaradvánnyal, amely szorosan a dió „féltekéi” közé van ékelődve, s amelyet, ha ügyes a diótörő személy, úgy ki tudja onnan húzni, hogy mind a négy „negyedteke” egyben marad. Ez a diótörés igazi huszárvágása, bevallom, nekem egyetlenegyszer sem sikerült.
Vissza hát William Colehoz és Orosz Péterhez: a diót régen, amikor még voltak istenek, az istenek eledelének tartották. Most én a diót, a karácsonyfa jelképe mellett, inkább a karácsonyi ünnep szimbólumának látom. Együtt van benne az ünnep minden komponense: az újjászületés (ezt a csíramaradvány jelképezi), az emberi értelem (az agyféltekékre emlékeztető dióbél), az élet (az egészség) karbantartása (az antioxidánsok és vitaminok által), valamint a diós bejgli és az alkohol konnotációi.
Kellemes karácsonyi ünnepeket hát a dióbéllel félig telt tálam mellől!
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. karácsonyi számában)
Túl nagy az ökológiai lábnyomod. Te egy baromi nagy ökológiai lábnyom vagy, agyontaposod a szeretteidet.
- Na, jól van, széndioxidot lélegzek ki, azt is hagyjam abba? Az lenne az abszolút „zero waste”.
- Ha jól látom, Magyarországról posztolsz. Akkor fehér vagy, ráadásul profilképed alapján férfi is - tehát a legbűnösebb lény a Földön. Szóval nem lenne kár érted.
…Ha Bori Imréről beszélünk, mi a legfontosabb? Írt egy külön könyvet rólunk. Számba vett bennünket, rendszerezett bennünket, öntudatossá tett bennünket. De ha nem lennénk ennyire szubjektívek, akkor láthatnánk, ennél sokkal többet tett. Olyan művet épített, amely a mi városunk is, bennünket is befogadott, de olyan város, amely továbbépíthető, amelynek utcái többfelé nyílnak, és helyet adnak újabb épületeknek is. Szinte kínálják a továbbépítés lehetőségét.
A XVIII. században emelt, egykori Lénárd-féle magánház helyén épült palotában kapott helyet a Magyar Szó szabadkai szerkesztősége, akkor már ötvennél is több éve. A nehéz vaskapun belépve mindig hűvösség fogadott, a négyszögletes belső udvartól kétszárnyú ajtó választotta el a szárazkapu-bejáratot, amelyben balra fordulva lehetett feljutni az épületbe.
Több korban is ismertem Bori Imrét. Talán pontosabb leszek, ha hozzáteszem, hogy e korok között akadtak olyanok is, melyekben inkább tudtam róla, mint ismertem. Így például gimnazista koromban, Becskereken. Egy ideig Vigh István volt a magyartanárom (és osztályfőnököm is). Ő többször említette Bori Imrét – főiskolai évfolyamtársát.
Dr. Bori Imre Tanár Úrral való személyes ismeretségem a Magyar Tanszékre való beiratkozásommal kezdődött. Így nekem is – mint ahogy a nagyszámú, szűkebb és tágabb pátriánkban szorgoskodó magyartanárnak, újságírónak, írónak, költőnek, irodalom- és színházkritikusnak, művészet- és művelődéstörténeti szakembernek – a tanárom lett.
„…Jókai írófejedelemmé tudott válni: megvolt hozzá a népszerűsége és a közönsége, s nagyon körültekintően vigyázott is magára, hogy megalapozza és növelje ezt a popularitást” – meséli Jókai Mórról Szilágyi Márton magyar irodalomtörténész. A reformkor közkedvelt szerzőjének írásai ma is kihatnak, meghatározzák irodalmunkat. Szilágyi Mártonnal együtt emlékeztünk a 120 éve elhunyt íróra: beszélgettünk a költészetéről, az írói karrierjéről, de még a Petőfivel ápolt barátsága is szóba került.
Egyszer aztán Bori tanár úr azzal jött be az órára, hogy mindenki kerítsen egy papírlapot, majd firkantsa rá, mi jut eszébe arról, hogy: HÍD. Különben ha valakinek nincs kedve hozzá, nem muszáj. Úgy emlékszem, mindenkinek volt kedve. Gondom, azt mindenki tudta, ha nem is olvasta folyton, hogy létezik ezzel a névvel Újvidéken egy folyóirat, amelyiket a két világháború közt alapítottak, elhamvadt a második világégésben, hogy később újrainduljon. Felröppenjen vörös főnixként a felszabadulás után.
Az ún. szlovenszkói magyar irodalom egyik első halottja volt Mihályi Ödön. Négy év után követte a még a nagy háborúban tüdőlövést kapott Merényi Gyulát, s majd őt is négy évre rá követi Jarnó József (róla majd májusban). Mindhárman szorosan kötődtek Kassához, köteteik java is itt jelent meg.
Egy nyáron apósom-anyósom gyógyfürdőbe utazott, ránk hagyták a házat, amelyet Klebersberg Kunó kultuszminisztersége idején a falusi tanítóknak építettek. Feleségem tervbe vette, hogy kimeszeljük a konyhát. A szomszéd parasztasszonyhoz fordultunk mészért. „Mesz köll? Adok, amennyi köll” – mondta, bizonyítva jó szándékát és a nyelvjárásgyűjtők igazságát is: a mész főnév szerte az országban mesz alakban él.
Ezelőtt húsz évvel – de harminccal végképp – semmi esélyét nem láttam annak, hogy legyen majd egy egész Kárpát-medencét átfogó irodalmi lap, amely magyar nyelven, magyar kortársakat fog közölni és olykor személyesen – de virtuálisan gyakrabban – szorosabbra fűzi annak a szövetnek a szálait, amit magyar irodalomnak nevezünk. Persze, nemcsak irodalomnak, hanem kortárs magyar kultúrának is. 50 lapszám a bizonyítéka ma, hogy ez nem csak az én vágyam volt, hanem sokunké: és be is teljesült.