Belépek.
Nézőtéri székek a színpaddal szemben, más szóval ülőhelyek a játéktér előtt, vagy annak kiegészítéseképpen – a közönség helye ma már nem mindig választható szét a színen játszó ember (színész) helyétől. A színházhoz, akár a szerelemhez vagy a verekedéshez, legalább két ember kell. A színház esetében az egyik a néző, a másik a színész – egyik nézi a másikat. De amíg két színész nyugodtan nézheti egymást a színpadon (vagy idegesen, sőt mérgesen is), két néző ugyanezt már kevésbé teheti meg a nézőtéren, mert abból vagy szerelem, vagy verekedés lesz, s az már nem színház, esetleg a színházi holdudvar része.
Színész és néző. Ha egyik nincs, a színház mint épület létezhet ugyan, előadás viszont semmiképpen sem – vallják a szkeptikusok.
De: képzeljük el, hogy a színészek üres nézőtér előtt játszanak. Nem próbát, előadást. Az esemény valóban drámai, mert a nézők, mivel nincsenek jelen, éppen az ember által megvalósítható legszentebb cselekménynek nem lehetnek szemtanúi. A színészek ugyanis akkor és ott pont a semminek játszanak, ami udvarias és egyben bátor tisztelgés az üresség előtt, mondhatnánk, az elmúlás tudatos gyakorlása, tánc egy igencsak mély szakadék szélén. Némi pátosszal, mindez a végtelenbe való zuhanás előtti pillanat apoteózisa. Egy ilyen előadás, ha egyszer létrejönne, magának a Jóistennek szólna. A színészek és rendezők közül ezért is vállalják kevesen ezt a feladatot. Ezért tartja értelmetlennek a kritika és a színháztörténeti szakirodalom, ezért válik okafogyottá, és ezért nem mondhatjuk ki mindezzel kapcsolatban, hogy: ezért. Mert az ok, aki maga a néző, hiányzik a képből. Az indíték, melynek okán egy előadás megtörténhetne, egyszerűen nem létezik.
Vegyünk egy kamaszkori szobát egy olyan poszterrel a falon, mely alá még jó néhányat ragasztott egy szellemében elrugaszkodott fiatal, de ezek közül csak a legfelső látszik. Talán így kell elképzelni azt az isteni élményt is, amely láthatatlan létezésében egy tökéletlen ember által felragasztott plakát alatt próbál kifejezésre jutni. A megmagyarázhatatlan tartalmak ereje pont az ilyen rejtezésben nyilvánul meg.
Tehát az üres nézőtér sem teljesen üres, ha játszanak neki.
Ellenkező esetben viszont valami más (nem) történik. A közönség még a csilláron is lóg, de a színpadon nincs előadás. Csupán valami gyanús félhomály lengi be a játékteret, hogy a látás ne váljék teljesen feleslegessé, a vaksötét ne szüntessen meg minden térbeli és – egy idő után – időbeli tájékozódást. Az üres tér „látványa”, vagyis a valamihez köthető nihil is a színházhoz tartozik: a deszkák kopott lépéstérképei, a takarást biztosító oldalfüggönyök, a zsinórpadlás magasának titkai, a reflektorok vak tekintete, egy ottfelejtett vödör vagy seprő, papírhógolyók az előző előadásból, mind, mind különös dolgokról győznek meg bennünket. Arról, hogy a Peter Brook által üres térnek nevezett valami tele van olyan értelmetlen tartozékokkal, céltalanul ottfelejtett kellékekkel, melyek szerepbe való állítás nélkül immár végképp tárgyiasultak, meghaltak. Egy átlagnéző ezt a halált látja a színpadon, ha ott nem történik semmi.
Pedig valami mégis történik.
Egy műalkotás, mindenféle szempontból, a Befogadó és a Mű között valósul meg, vagyis annak esztétikai értéke ugyanúgy függ a befogadótól, mint magától az alkotástól. Színházról szólva, ez a „középre helyezés” esetenként a közönség, esetenként pedig a színpadi cselekmény felé közelít, de a percepció szempontjából a lényeg ugyanaz marad: az élmény sosem csak a nézőtől és sosem csak az előadástól függ. Ellenben a viszonyíthatóság az, mely egy biztos talaj helyett izgalmasan hullámzó ingoványra terel színpadot és közönséget egyaránt. Üres színtér esetén az élményt, a műalkotás terhét teljes mértékben a közönség vállalja magára. Vagyis a néző határozza meg, hogy az a semmi, ami egy nem létező előadás alatt a színpadon zajlik, mikortól és mennyire válik esztétikai élménnyé. Egyáltalán azzá válhat? Mekkora türelem kell hozzá? Öröklétnyi? Vajon alkotássá válhat maga a közönség is – önmaga kényszeralkotásává? Színházi határesetünk függvényének görbéje csak közelíthet ehhez. Bezárulhat-e az a kör, melynek egy pontjában eggyé lesz megfigyelt és megfigyelő?
Elképzelhető, hogy a színház egy szép napon kifordul magából, és belsejét mutatva, szép lassan felemészti a külvilágot – ahogy a külvilág is őt magát. S nem marad más, mint a külső és belső birodalmak múló illúziói, endo- és exotartományok végletes összemosása egy falak nélküli útvesztőben, ahol még csak eltévedni sem lehet.
Ebből kifolyólag kilépni sem.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2019. június 15-i számában.)
