

Ezt már úgy írom, hogy biztosan tudom, nem fog nyomtatásban megjelenni. Sok veszteség érte magyar kulturális életünket idén – és ilyenkor emberek halálára szoktunk gondolni, nem hetente megjelenő kulturális mellékletek megszűnésére. Pláne, hogy az Előretolt Helyőrség igazából nem szűnik meg. Ha jól értem, csak átalakul. Nem is tudom, méltó-e ezt így egyáltalán veszteségként tálalni. De hát az ember már csak ilyen: érzelmei, megszokásai rabja.
Ha jól emlékszem, vagy három éve publikálok a Helyőrségben. Olyan ez a lap, mint az egész életem: minden rovatba beledugtam az orromat. Küldtem interjút, tudósítást, kritikát Bonczidai Évának, prózát Nagy Koppány Zsoltnak (tőle tudtam meg, hogy a történeteim felét tárcának hívják), verset Farkas Wellmann Endrének, és még gyerekmeséket is Ágoston Szász Katalinnak a Hamuba sült pogácsába. Ha lett volna drámarovat, talán abba is írok, pedig attól már jócskán megcsömörödtem. De ha a Helyőrségbe kellett volna, az más… Évek óta nem telt el úgy hét az életemből, hogy ne küldtem volna valamit vagy ne vártam volna a visszajelzést, vagy a publikációt. Emlékszem, eleinte mennyit hisztériáztam: milyen komplikált elmagyarázni bárkinek, hogy egy olyan lapban jelenik meg a vonatkozó recenzió, kritika, akármi, amelyiknek a virtuális térben nyoma sincs, Pest megyében nem létezik, és a vidéki, megyei szintű napilapok hétvégi kulturális mellékletében jelenik meg…
A drága kollégákat meg azzal idegesítettem, hogy micsoda forradalmi, underground gesztus egy kulturális laptól, hogy a fővárosban és a mátrixban is hozzáférhetetlen. Ráadásul komolyan is gondoltam. Aztán, mire folyékonyan bemagoltam a földhözragadtabb, tényszerű magyarázkodást, egyrészt lett Helyőrség a virtualitásban, másrészt Zalába költöztem, ahol végre közvetlenül tapasztalhattam meg lapunk (igen, nekem ez lapunk, lapom, egyik otthonom, pátriám, ahol értik a nyelvet, amit beszélek, ahol nem hazátlanabb az én szavam a szónál, ahol van szavam) fölmérhetetlen kulturális hatását. Vagyis láttam faluházakban, kultúrházakban porosodni, láttam, hogy nénikék pucolválják vele az ablakot, vagy begyújtanak vele – matt papír, szépen ég, ami egyre kevesebb nyomdaipari termékről mondható el. Láttam, hogy az állatorvos a macska alá teríti a vizsgálóasztalon – melyik nemzet dicsekedhet akkora kultúrdömpinggel, hogy még a házi jószág alá is széppróza kerül? A szippantós bácsi, aki az emésztőgödröt adjusztálni jár hozzánk, megkérdezte: maga írta azt a babilonos verset a Helyőrségbe? Én bizony, hogy tetszett? Hát, többször el kéne még olvasnom, elsőre nem igazán értettem... Arról szól, hogy jobb vidéken élni, mint Pesten. És tényleg jobb?
Azóta hazafias kötelességemnek tartom úgy írni, hogy a szippantós bácsi is elsőre értse. Legalább néha. De most már nem kerül több Helyőrség gyújtós mellé, macska alá, nem csomagolnak bele zsírszalonnát fejkendős nénikék, hogy legalább néha megakadjon szemük egy-egy versen vagy képen. Nem lesz több tematikus, egy-egy képzőművész munkásságát körüljáró, számomra elképzelhetetlen, vagyis Bonczidai Évai alapossággal megszerkesztett lapszám. A magyar vidék, az a hely, ahol a valóság születik, elvesztett valamit. Mert ilyen, mint a Helyőrség, egyszerűen nem létezett, nem létezik. Az irodalmi, kulturális lapok a kultúrában élő embereknek, szakmabelieknek, horribile dictu sznoboknak szólnak. A Helyőrség a néphez szólt – mondhatnám romantikusan, de annyira azért még nem bolondultam meg, hogy ne tudjam: ilyen, hogy nép, istenadta nép, ma már csak búvópatak-szerűen létezik, tudat alatt lappang, félálmokban osonkodik. Azt viszont igenis vulkánok torkába mártott százéves fenyőkkel írom kollektív tudatunk sötét egére lángoló betűkkel: a Helyőrség a néphez akart szólni. Azzal is, hogy megyei napilapok hétvégi, kulturális mellékleteként jelent meg, azzal is, hogy megjelentetett olvasói írásokat, és sokszor bizony a profik tollából származó irományok jellegével is.
Ez most nem lesz. Nem tudom, hogy mi lesz. Valami nyilván lesz, mert valami mindig van. Csak azt volna jó tudatosítani: olyannak nem érdemes lennie, ami már sok van. Mert hogy irodalmárok olvasgatják egymás írásait, és Nyuszi barátai meg üzletfelei járkálnak egymás könyvbemutatóira, és ezt a szemétdombon kapirgáló kiskakas minden délceg öntudatával szakmának nevezik, olyan már van. De olyan, hogy a szomszéd faluból a szippantós bácsi a versem iránt érdeklődik, olyan nincs.
Nem szeretném azt írni: most már nem is lesz…
Ugye lesz?
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.