

Amikor 2018 nyarán elvállaltam az Előretolt Helyőrség lapcsalád főszerkesztését, a következőket írtam a határon túli mellékletek elindulását beharangozó cikkemben: „Nem kisebb célt tűztünk ki magunk elé, mint hogy visszahódítsuk a kortárs magyar irodalom olvasóinak azt a körét, amely az elmúlt két-három évtizedben igencsak megfogyatkozott, amiért az írók egy része olyan belterjes nyelven kezdett el írni, amit sokszor még maga sem igen értett. Az olvasás szeretete összefűz mindnyájunkat, és joggal várhatjuk el költőinktől, íróinktól, hogy műveikben a magunk életének nagy kérdéseire, küzdelmeire, kudarcaira és örömeire is hiteles igazolást találjunk. […] Az alkotás szabadságra nevel, ugyanakkor felelősséget is rak az alkotóra. Mert az elkészült mű nem marad soha magántulajdon, sem magánügy. Annál jelentősebb, minél többen minél többfélét látnak, hallanak, olvasnak ki belőle, hogy kapaszkodókra leljenek általa életük zajlásában.”
Az alapítók ennek szellemében indították útjára Magyarországon 2017 novemberében az Előretolt Helyőrség irodalmi-kulturális mellékletet, ennek szellemében állítottuk össze a számait hétről hétre az elmúlt három évben, és ennek szellemében tesszük most le hűséges olvasóink asztalára az utolsó, 158. lapszámot. De a történet itt nem ér(het) véget. Hiszen nem búcsút veszünk egymástól, csupán más fórumra szervezzük át a találkozásainkat. Mint tudják, az idei költészet napján elindítottuk a lapcsalád portálját is, amelyen a világ bármely pontjáról elérhetővé tettük a magyarországi mellett az erdélyi, a vajdasági s ez év júliusától a felvidéki Helyőrség-számok tartalmait is. Míg a határon túli lapjaink nyomtatott változatban továbbra is megjelennek majd havi rendszerességgel, a magyarországi Előretolt Helyőrség teljes egészében felköltözik az online térbe, a helyorseg.ma portálra, amelynek főszerkesztését az eddigi felelős szerkesztő, Farkas Wellmann Endre végzi. Jómagam a határon túli lapokat fogom össze, ahogy eddig is.
Olvasóinktól további hűséget és figyelmet kérünk, amelyre igyekeztünk mindvégig rászolgálni, és bízunk abban, hogy a világháló nyújtotta adottságoknak és lehetőségeknek köszönhetően a közeljövőben még több olvasót tudunk meghódítani.
Számomra szívmelengető volt ez a két és fél év. S nem csupán kiváló szerkesztőtársaimnak tartozom köszönettel érte, és nem csupán szerzőinknek, akik jobbnál jobb művekkel tisztelték meg lapunkat – hanem önöknek, olvasóknak is, akik nélkül az irodalom csak hasbeszélés volna. Számos pozitív visszajelzés ért utol közvetlenül is, nem beszélve a szerkesztőségbe áramló olvasói levelekről, hát még olvasóink leközölt műveiről, amelyekből mind-mind erőt meríthettünk, hiszen éreztük, hogy értelme van a munkánknak, súlya annak, amit teszünk.
Erre a feladat- és felelősségvállalásra építkezünk ezentúl is, és nem csupán hivatásunk tisztelete végett. Olyan időket élünk, amikor ismét nagy szükség van a leírt szó erejére és hitelére. A karácsonyi készülődés elcsendesülésében talán sokan osztoznak velünk ebben. A világ radikális átalakulása olyan kihívások elé állítja a nemzeteket, amelyekre nem mindegy, hogyan felelünk. Hagyjuk-e megkérdőjeleződni alapértékeinket, avagy megerősítjük évezredes kultúránkat, amely páratlan gazdagságával igenis képes megtartani minket az elnyelni készülő örvényekkel szemben. Irodalmi alkotásaink azért is értékelődnek fel napjainkban, mert a világjárvány okozta elszigetelődésünkben hidakat képezhetnek lélektől lélekig, hogy üzeneteink célba érhessenek. Jó volna, ha a pandémia – annyi fájó és pótolhatatlan veszteség árán – véget vetne a locsogás és a hangzavar korszakának, és új értelmet nyernének szavaink, amelyek kiüresedtek és elsúlytalanodtak.
Tisztelt Olvasóink! Köszönjük eddigi figyelmüket, és igyekszünk megszolgálni a bizalmukat továbbra is. Áldott ünnepeket és egészségben, lelki békében gazdag új esztendőt kívánok mindnyájuknak!
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. december 19-i számában.)
Túl nagy az ökológiai lábnyomod. Te egy baromi nagy ökológiai lábnyom vagy, agyontaposod a szeretteidet.
- Na, jól van, széndioxidot lélegzek ki, azt is hagyjam abba? Az lenne az abszolút „zero waste”.
- Ha jól látom, Magyarországról posztolsz. Akkor fehér vagy, ráadásul profilképed alapján férfi is - tehát a legbűnösebb lény a Földön. Szóval nem lenne kár érted.
…Ha Bori Imréről beszélünk, mi a legfontosabb? Írt egy külön könyvet rólunk. Számba vett bennünket, rendszerezett bennünket, öntudatossá tett bennünket. De ha nem lennénk ennyire szubjektívek, akkor láthatnánk, ennél sokkal többet tett. Olyan művet épített, amely a mi városunk is, bennünket is befogadott, de olyan város, amely továbbépíthető, amelynek utcái többfelé nyílnak, és helyet adnak újabb épületeknek is. Szinte kínálják a továbbépítés lehetőségét.
A XVIII. században emelt, egykori Lénárd-féle magánház helyén épült palotában kapott helyet a Magyar Szó szabadkai szerkesztősége, akkor már ötvennél is több éve. A nehéz vaskapun belépve mindig hűvösség fogadott, a négyszögletes belső udvartól kétszárnyú ajtó választotta el a szárazkapu-bejáratot, amelyben balra fordulva lehetett feljutni az épületbe.
Több korban is ismertem Bori Imrét. Talán pontosabb leszek, ha hozzáteszem, hogy e korok között akadtak olyanok is, melyekben inkább tudtam róla, mint ismertem. Így például gimnazista koromban, Becskereken. Egy ideig Vigh István volt a magyartanárom (és osztályfőnököm is). Ő többször említette Bori Imrét – főiskolai évfolyamtársát.
Dr. Bori Imre Tanár Úrral való személyes ismeretségem a Magyar Tanszékre való beiratkozásommal kezdődött. Így nekem is – mint ahogy a nagyszámú, szűkebb és tágabb pátriánkban szorgoskodó magyartanárnak, újságírónak, írónak, költőnek, irodalom- és színházkritikusnak, művészet- és művelődéstörténeti szakembernek – a tanárom lett.
„…Jókai írófejedelemmé tudott válni: megvolt hozzá a népszerűsége és a közönsége, s nagyon körültekintően vigyázott is magára, hogy megalapozza és növelje ezt a popularitást” – meséli Jókai Mórról Szilágyi Márton magyar irodalomtörténész. A reformkor közkedvelt szerzőjének írásai ma is kihatnak, meghatározzák irodalmunkat. Szilágyi Mártonnal együtt emlékeztünk a 120 éve elhunyt íróra: beszélgettünk a költészetéről, az írói karrierjéről, de még a Petőfivel ápolt barátsága is szóba került.
Egyszer aztán Bori tanár úr azzal jött be az órára, hogy mindenki kerítsen egy papírlapot, majd firkantsa rá, mi jut eszébe arról, hogy: HÍD. Különben ha valakinek nincs kedve hozzá, nem muszáj. Úgy emlékszem, mindenkinek volt kedve. Gondom, azt mindenki tudta, ha nem is olvasta folyton, hogy létezik ezzel a névvel Újvidéken egy folyóirat, amelyiket a két világháború közt alapítottak, elhamvadt a második világégésben, hogy később újrainduljon. Felröppenjen vörös főnixként a felszabadulás után.
Az ún. szlovenszkói magyar irodalom egyik első halottja volt Mihályi Ödön. Négy év után követte a még a nagy háborúban tüdőlövést kapott Merényi Gyulát, s majd őt is négy évre rá követi Jarnó József (róla majd májusban). Mindhárman szorosan kötődtek Kassához, köteteik java is itt jelent meg.
Egy nyáron apósom-anyósom gyógyfürdőbe utazott, ránk hagyták a házat, amelyet Klebersberg Kunó kultuszminisztersége idején a falusi tanítóknak építettek. Feleségem tervbe vette, hogy kimeszeljük a konyhát. A szomszéd parasztasszonyhoz fordultunk mészért. „Mesz köll? Adok, amennyi köll” – mondta, bizonyítva jó szándékát és a nyelvjárásgyűjtők igazságát is: a mész főnév szerte az országban mesz alakban él.
Ezelőtt húsz évvel – de harminccal végképp – semmi esélyét nem láttam annak, hogy legyen majd egy egész Kárpát-medencét átfogó irodalmi lap, amely magyar nyelven, magyar kortársakat fog közölni és olykor személyesen – de virtuálisan gyakrabban – szorosabbra fűzi annak a szövetnek a szálait, amit magyar irodalomnak nevezünk. Persze, nemcsak irodalomnak, hanem kortárs magyar kultúrának is. 50 lapszám a bizonyítéka ma, hogy ez nem csak az én vágyam volt, hanem sokunké: és be is teljesült.