

Nem tudom, figyelted-e meg, hogy az emberek nagy többsége nem boldog. Illetve, hogy is mondjam, nehéz megfigyelni, mert van egy ilyen maszkunk, ami szépen elrejti a tényleges állapotunkat. Olyannyira, hogy legtöbbször mi magunk is elhisszük, hogy minden rendben van. Mint egy vékony kéreg a fortyogó láva fölött, szilárdnak mutatja magát, elpalástolja a rettenetes hőséget, ami alul van. Látszólag – mondom – minden oké. De elég egy banális dolog, s reped a kéreg, fortyog elő a láva, s elárasztja a felszínt, oda a biztonság. Ezt a kérget nevezzük hétköznapiságnak, a rutinnak, ami szerint élünk, s amiről úgy gondoljuk, hogy stabil, pedig nem az. Akkor derül ki, hogy mennyire nem az, amikor valamilyen baj ér. Megbetegszünk, vagy valamelyik közeli személy betegszik meg, gyász ér, kudarcot vallunk, megbántanak. S ekkor aztán szétreped a nagy biztonság. Ám a csalafintaság a dologban az, hogy a baj ritkán jön egyedül. Így az erősnek hitt bizonyosság széthull, s felszínre kerül valódi állapotunk. Elbizonytalanodunk, szűkölünk, mint egy beteg kutya, menekülnénk, de hová mehetnénk, hiszen ez a mi életünk.
Persze, vannak kivételek. Olyan emberek, akik végveszélyben is nyugodtak maradnak, kedélyüket nem veszítik el. Ismertem olyant is, aki, bár kórházban kezelték, elég komoly bajjal, maga nyugtatta a látogatóit, bátorította őket, hogy ne keseredjenek el, mert minden rendben lesz. Vannak ilyen emberek, meg olvashatunk hasonlókról, de szerintem ők a kivétel. Sőt, ha elég ilyen sztorit olvasunk, elhisszük, hogy mi is ugyanígy fogunk viszonyulni, hogy erősek maradunk, bátrak, magabiztosak és derűsek. De félek, hogy ez nem így van. Tapasztalatom szerint inkább az szokott történni, hogy az ember összetöttyen, mint egy colstok, s eszeveszetten kapálózik, hogy valahogy meneküljön ki a bajból. Jönnek a klasszikus lépések: tagad, perel, magába roskad, vádol satöbbi.
Pedig másfelöl pont a korábban mondott emberek – a nem összetöttyenők – puszta léte mutatja, hogy valahogy mégis meg lehet őrizni a higgadtságot a legnehezebb helyzetekben is. De vajon mi a titkuk? Hogy csinálják, s mért nem mondják el nekünk, gyengéknek?
Eddigi életem során azt tapasztaltam, hogy nagyon kevés olyan dolog van, amit az ember nem tud fejleszteni magán. Nyilván vannak tehetségeink és adottságaink, amik bizonyos területeken kiemelnek, de azért még ott is, ahol nagyon alulteljesítünk, létezik lehetőség arra, hogy fejlesszük magunkat. Én például katasztrofálisan rajzolok. A kezem olyan buta, hogy egyszerűen képtelen vagyok pálcikaemberen túlit alkotni, de biztos vagyok benne, hogy sok munkával képes lennék decensen rajzolni. Sose leszek egy Munkácsy, de ha ez fontos lenne számomra, fejleszthetném a rajzkészségemet. S azt hiszem, hogy erre a belső tartásra is igaz ez. Akármilyen gyengének érezzük magunkat, bizonyos fokig mindenkinek lehetősége van arra, hogy boldogságát szolgálja, munkálja, s azt a kérget, ami elfedi a lávát, vastagítsa. Sőt, még tovább is megy ezen, nemcsak erősíti a sminket, hanem boldoggá tesz, mert azt hiszem, hogy ennek rengeteg köze van a boldogsághoz.
Tudom, hogy ez most nagyon kriptikus így. Sok fogalmat kitettem az asztalra: boldogság, derű, nyugalom meg válságok, betegségek, szétesés. Látszólag ellentmondásos dolgok, de azt hiszem, hogy mégis a két csoport ugyanannak az éremnek a két oldala, egy tőről fakadnak. Azaz, ha az ember tényleg és igazán boldog, kiegyensúlyozott, nyugodt, akkor nehezebben esik szét a válságok idején.
Sőt, továbbmegyek, azt állítom, hogy maga a boldogság is tanulható állapot, amit az ember ugyanúgy tud fejleszteni, mint az állóképességét a szaladásban. Más eszközökkel, de fejleszthető. És azt hiszem, hogy ráleltem néhány gyakorlatra is e tekintetben, amit itt hétről-hétre meg fogok osztani. Sulikezdés ideje van, nyíljon hát meg a boldogságiskola!
Ma az imáról fogok írni, pontosabban annak egy fajtájáról, arról, amikor az Istent dicsőítik az emberek. Nem tudom, hogy más csinálja-e, de amolyan papi toposz, a régi szent szövegek is tartalmazzák, s valahogy must have dologgá vált az imádságban. Azt hiszem normál körülmények között, azaz valamilyen „sima” istentiszteleten vagy áhítaton kihagyhatatlan fordulat, hogy az épp szolgálatos tiszteletes nekilát dicsőíteni az Istent.
Két éve Párizsba látogattunk a feleségemmel. Számára ez a bakancslistájának kiemelt pontja volt, ezért aztán nagyon készült az útra. S ha ő készül, akkor én is készülök, ez ilyen. Hetekkel az indulás előtt gondosan megtervezte az útvonalat, a látványosságokat szortírozta, hogy a rendelkezésre álló pár napot kimaxoljuk. Olyan volt, mint a gyerek a legóboltban, akinek azt mondják, hogy válasszon ki mondjuk tíz dobozt a kínálatból. Végre összeállt a terv, szépen, a rá jellemző pontossággal elkészült az optimális útvonal és menetrend. Készen álltunk, mint két versenyló a rajt előtt.
Ilyen lehet a szénmonoxid mérgezés: gyűl a füst észrevétlenül, kattog a motor vagy duruzsol a kályha, s az ember csak annyit érez, hogy lassan elálmosodik, a hang egyre távolabbról érkezik, kellemessé válik a brummogás, a doromboló motormuzsika, nehezedik a pilla, majd elszenderül. A szövegem is így hathatott az iskola által szépen megedzett fiatalokra. Távoli brummogás, dörmögés, s közben gyűl a fejben, az agy és koponya között a füst. Edzett ifjak ezek. Tudják, hogy a legjobb, ha engedik elmúlni ezt az időt.
A hatalom, a megtehetem, s ezért meg is fogom tenni állapotától az ember mámorossá válik. Ezt a görögök hübrisznek hívták, az Ószövetség Bábel tornyának mondja, amikor az ember azt hiszi, hogy lelökheti az égieket is, s helyettük maga uralkodhat. A mítosz viszont tovább megy. Azt is megmutatja, hogy mi ennek a következménye: romok, összezagyvásodott beszéd, széthullás és romok. A hatalom mámora csak és kizárólag ide vezet, más út nincs, s nem is volt.
Ábel halálával a rossz végérvényesen beköltözött a világba. Ami Ádám és Éva esetében az önálló cselekedet, az öntudat első mocorgása volt, az Káinnál irigységgé és gyilkos cselekedetté fajult. Az ember immár bármit megtehetett, amit akart. Ez Káin jele, ami jelképesen a homlokára égett.
Minden úgy kezdődött, hogy az Úristen megteremtette az eget és a földet. S aztán évmilliárdok váltakozása és az evolúció tekervényes törvényei szerint egyszer megformálódott az ember is. Szép volt ez a lény, sikeres a vadászatban, okos és ravasz, gyors és kegyetlen, mint egy ragadozó, szelíd és befeleforduló, mint egy őz.
Furcsák ezek az ünnepek utáni napok. Az ember készül egy csomót, aztán ripsz-ropsz, nyakába szakad az egész, s kettőt fordul és eltűnt. Mivel ilyen intenzív aztán a csonka héten (értsd: az ünnep utáni hét), az ember nem tud szabadulni tőle. A gondolatok is olyanok, mint a testek, ha egyszer mozgásba lendültek egy pályán, akkor igyekeznek megőrizni az állapotukat.
Hetek óta tartott a kánikula. Először mindenki örült neki, élvezte, aztán a forróság mindent lassan kiszárított, elbágyasztott. A legrosszabb viszont a por volt. Por szállt fel az útról, por pergett a házakról, port fújtak a sziklák, sőt mintha még a napsugár is porból állna. Lassan az egész világot belepte a por. Okkersárga lett minden, a füvek, az ég, a házak. Okkersárgák az emberek is, és okkersárgák gondolataik is.
Kezdjük a legelejével! Az 1568-as tordai határozat valóban egyedülálló a korabeli Európában, s valóban, ténylegesen évszázadokkal megelőzi a hasonló eszmei mozzanatokat az öreg kontinensen. Elvi, elméleti szinten hatalmas, egyedi szöveg és szándék. Gyakorlati szinten viszont egy marginális mozzanat az Erdélyi Fejedelemség nehéz történetében.
Még egyetlenegy részecske van itt, amit kiemelnek. Mégpedig az, hogy miért van ez a szabadság. A szöveg azt mondja, „az ű lelke azon meg nem nyugodván”. A kérdés tehát lelkiismereti jellegű, nem politikai. A közösség azért választhatja szabadon a papját, mert ha ez nem így lenne, akkor a közösség kollektív lelkiismerete csorbát szenvedne. Ez, kérem, hirtelen és hamar egy európai premier! Az országgyűlés a közösség lelkiismeretét félti, ezért szabad papválasztást ajándékoz nekik. S ha belegondolunk, egy politikai rendszer hasonló hozzáállása ma is örvendetes hír lenne…