Kincses Krisztina: Ez még megtörténhetik! – Jókai, Madách és Petőfi jövővíziója

Egy olyan világban, ahol a mesterséges intelligencia fejlesztések egyre nagyobb teljesítményt érnek el, ahol már bombák és gépfegyverek sem feltétlenül kellenek ahhoz, hogy egy súlyos, egész világra kiterjedő terrortámadás söpörjön végig az emberiségen – 2019 novemberében például az Epilepszia Alapítvány Twitter-követőit támadták meg sztroboszkópos fényű, potenciálisan rohamot kiváltó posztokkal mindössze egyetlen kattintással [1] –, jogosan töprenghetünk el jövőnk, de sokkal inkább utódaink jövőjének  alakulásán. Az egyre több embert érintő klímaszorongás is rávilágított: a jövő kilátástalanságából adódó frusztráció eddig még nem tapasztalt módon befolyásolja a jelen emberének mindennapjait. A vágy, hogy felnyithassuk Pandóra szelencéjét, a jövő látomásszerű vizionálása már a 19. század alkotóiban is megfogant, és ez nem csupán egy-egy zseniális ős-sci-fit eredményezett, de elolvasásukkor ma is hátborzongató összefüggésekre lelhetünk.

Jókai Mór már az 1850-es években is foglalkozott „fantasztikus szerkezetek” leírásával, 1857-ben pedig A világ vége című novellájában vetíti előre az apokalipszist; s egyúttal figyelmeztet: „a tudomány fejlődése nem párosulhat önhittséggel.” [2] Ezek az alkotások, illetve az utópisztikus világokat megfestő Fekete gyémántok és Az arany ember című regényei előlegezték meg későbbi, 1872–74 között folytatásban kiadott clairvoyantját, A jövő század regényét. [3] A 19. század politikai és gazdasági történéseiből kiinduló – meglehetősen tág információshálózattal – rendelkező Jókai „az örök háború” és az „örök béke” vízióját rajzolja meg ebben a regényben. Mi pedig múltunkba visszatekintve szemléljük regényírónk elképzelt jövőjét, az 1952 és 2000 között zajló eseményeket, ahol az Európa egyik vezető hatalmaként számontartott, megmagyarosodott Habsburgházú Osztrák-Magyar Monarchia folytat gigászi küzdelmet a nihilista Oroszországgal.

A regény főszereplője, a „Tesla-leleményességű” [4] székely feltaláló Tatrangi Dávid, a Gyilkos-tóból kinyert ichor nevű csodaszerrel megalkotott repülőgépjeivel óriási monopóliumra tesz szert az oroszokkal szembeni harcban. Ez a találmány nemcsak a Monarchiát menti meg az orosz fenyegetettségtől, de a Duna-deltában megalapított Otthon állam eszközeként, még a világbékét is kikényszeríti a földön. Otthon állam hatalmas küzdelmek árán végül is győzedelmeskedik Oroszországgal szemben, s így megkezdődhet a világ teljes átalakítása: „Az új utópiában nincsenek hadseregek, megszűnnek a nemzeti ellentétek, legyőzetnek a járványok és az éhség. Nem csupán az emberiség, de a természeti környezet, a Föld teljes transzformálása is elkezdődik. 1988-ban bolygónk éghajlatát megváltoztatják, a Szahara termőre fordul. Egy új aranykor, a földi paradicsom kora köszönt az emberiségre.” [5]

Kertész Dávid | Nekronomikon – novellák

Tudom, hogy retteg tőle, hogy hamarosan feltöltik a felhőbe. Hogy fél, a digitális létezése semmivel nem lesz több, mint a halál. Hogy az örökkévalóság nem lesz igazi élet. Szeretném megnyugtatni, látja, itt vagyok én is. Emlékszik rám, nemcsak kegyed, hanem mindenki, aki előásta ezeket a sorokat.

A jövő század regénye még hitt a technológiai fejlődés pozitív hatásaiban, a legmegdöbbentőbb talán mégsem ez, hiszen Jókai 1870-es évekbeli regényében kísértetiesen megjósolta az elkövetkezendő századok nagyléptékű eseményeit, így „a világháborút, az orosz forradalmat, az orosz-amerikai szembenállást, a feminizmus és a „tudatipar” diadalát, a mediális fordulatot, és a modern kultúra démoni tendenciáit” [6] is.

És mégis milyen érdekes, hogy a Jövő század regényét megelőző, szintén jövőbelátó Madách mű, Az ember tragédiája disztópikus világszemléletével sokkal jobban illeszkedik a 21. század jövőről alkotott elképzeléseihez. A történelmi múltat végig járó Lucifer és Ádám elérkezik a Falanszter színhez, ahol az egyenlőség és a testvériség elve csak a humán értékek elvesztése árán valósulhat meg. A tudomány emberei irányítanak ebben a világban. Az egyetlen cél: a Föld megóvása a teljes kihűléstől. Így aztán a neveket számok váltják fel, Michelangelo műalkotások helyett sorra gyártja az egyforma székeket, az egyenruha pedig végleg kiradírozza az egyéniség utolsó csíráit is. A tehetség, a kreativitás, és az emberi érzések mind tiltás alá kerülnek, a szó legszorosabb értelmében múzeumba zárják őket.

A Falanszer színben előrevetített jóslat – „Négy ezredév után a nap kihűl, Növényeket nem szűl többé a föld; Ez a négy ezredév hát a mienk, Hogy a napot pótolni megtanuljuk.” – a 14. színben, az Eszkimó világban éri utol az emberiséget. Darwin evolúcióelmélete érvénybe lép: csak a legerősebbek, a környezetükhöz legjobban alkalmazkodók maradhatnak életben. Az ember elállatiasodik, barbárságba süllyed. 

Kertész Imre Sorstalanság című regényében szintén beszél az abszolút funkcionalizált emberről: a koncentrációs táborok ugyanis – a kertészi logika szerint – semmivel sem különböznek a táboron kívüli léttől, egyszerűen csak sokkal intenzívebbek, az ember funkcionalizálásának a csúcsra járatása történik meg bennük. Ennek a betetőzése az az állapot, amikor az egyéniség eltörlődésével az embert végleg bedarálja az egy bizonyos „megsemmisítő gépezet” és beáll a puszta vegetáció. Kertész korábbi naplóbejegyzésében részletesen beszámolt erről, a modern társadalom technikai eszközökkel megteremtett látszatvalóságáról, amelyben az ember már nem „egyedi létezőként tagja a társadalomnak”, elveszíti individuum jellegét és csupán bizonyos funkció(kat) képes betölteni. De miért is teszi ezt velünk a modern társadalom? Kertész szerint a másodfokú megfigyelést akarja megakadályozni ezzel; hogy az ember még véletlenül se kezdjen el gondolkodni önmagáról és az őt körülvevő világról. Mi pedig boldogan élünk funkcionalizált öntudatlanságunkban, hiszen a technikai fejlődés megadja nekünk a kényelmet és az egzisztenciális biztonság érzetét. Csak közben egy valamit mégis elvesz: a szabadságunkat.

„József Attila nyolcvannyolc éve figyelmeztetett, hogy az ember több annál, mint ami adatokkal és számokkal megragadható – mégis hol tartunk ma?” – teszi fel a kérdést a Magyar Kultúra magazin főszerkesztője a folyóirat szabadság témájú számának beköszöntőjében. [8] A válasz pedig Kertész óta mondhatni semmit sem változott, sőt csak még inkább felfokozódott. Semmitmondó tartalmak vívnak harcot a figyelmünkért, mi pedig készségesen hozzájárulunk az ő munkájukhoz. Így aztán a szabadságért vívott harc – az a Petőfi-féle, amit eddig ismertünk – ma egy tudatosságért, öntudatra ébredésért való küzdelemmé módosult. És vajon segíthet-e nekünk ebben a küzdelemben a költészet, az irodalom? A reformkor legnagyobb látnoka, a forradalmi költő Petőfi határozott igennel felelne most erre. Illetve felelt is, valahogy így:

„Ujabb időkben isten ilyen
Lángoszlopoknak rendelé
A költőket, hogy vezessék
A népet Kánaán felé.

Előre hát mind, aki költő,
A néppel tűzön-vízen át!
Átok reá, ki elhajítja
Kezéből a nép zászlaját.”
(A XIX. század költői)

Habár Petőfi szabadságról szóló alkotásai: Az egy gondolat bánt engemet…, Ezernyolcszáznegyvennyolc, te csillag…, vagy épp az Apostol nagyon erős – ma is érvényes – jövővízióval rendelkeznek, a fentebb idézett gondolat a XIX. század költőiből mégis helytállóbb üzenet lehet a ma (alkotó) emberének. Miért? Mert nem véletlen, hogy ennyi év távlatából még mindig releváns képet tud mutatni Jókai, Madách, Kertész vagy József Attila. Ami azt a felvetést is megtámogatja, hogy az irodalmi alkotások segítségével talán képesek leszünk mélyebb betekintést is nyerni a jövőbe. És persze nem véletlen az sem, hogy Petőfi víziója: „isten ilyen lángoszlopoknak rendelé a költőket” most kezdi elérni valódi értelmét, hiszen csak-csak rájövünk: az irodalom, a költészet talán az egyetlen, ami kivezethet bennünket sötét öntudatlanságunkból.

 [1] Patrick Juola, Authorship Studies and the Dark Side of Social Media Analytics, Journal of Universal Computer Science, vol. 26, no. 1 (2020), 165. o.

[2]: Veres Miklós, Jókai Mór és a Jövő század regénye, Irodalmi Magazin, VII. évfolyam, 2019/I, 128. o.

[3]: uo.

[4] Bánki Éva által használt kifejezés. Bánki Éva, „Aztán semmi érzelgés!” A jövő emlékezete Jókai Mórnál, Irodalmi Magazin, VII. évfolyam, 2019/I, 136. o.

[5] Veres Miklós, Jókai Mór és a Jövő század regénye, Irodalmi Magazin, VII. évfolyam, 2019/I, 131. o.

[6]  Bánki Éva, „Aztán semmi érzelgés!” A jövő emlékezete Jókai Mórnál, Irodalmi Magazin, VII. évfolyam, 2019/I, 134. o.

[7] Bonczidai Éva, Főszerkesztői beköszöntő, szabadság lapszám, Magyar Kultúra magazin, 2023., 2. szám